Mark Farner ( Grand Funk Railroad) hangrendszere

Indián alumínium nyakkal....

A mai gitáros generáció számára bizonyára semmit sem mond ez a név. Sem Mark Farneré, sem a Grand Funk Railroadé. Ilyenkor felmerülhet a kérdés az olvasóban, hogy akkor miért írunk róla, ha senki nem ismeri. A válasz részben az, hogy legalább most megismerjék, a másik pedig az, hogy Mark Farner személye nagyszerű példa arra, hogy miként lesz az amatőrből nagyszerű eredeti muzsikus, másrészt milyen fejlődést ír le a hangtechnikája a kezdetektől napjainkig. A napjainkig, mivel Farner jelenleg is aktív, egyrészt a saját Mark Farner Band élén, másrészt a Grand Funk is működik ugyanúgy, mint 35 évvel ezelőtt.

Az amerikai Mitchigan állambeli kis városból, Flintből nőtt ki az együttes a hatvanas évek végén, mint egyike a helyi középiskolai zenekaroknak. Mark Farner hamar megtalálta igazi partnereit Don Brewer dobos és Mel Schacher basszusgitáros személyében. Később csatlakozott a trióhoz Craig Frost billentyűs is. Akkoriban a show business még gyerekcipőben járt, ezért maguk a zenekari tagok döntötték el, milyen irányban fognak zenélni. A legjobb irányba mentek, senkit nem utánoztak, csupán a saját maguk zenéjét igyekeztek játszani és fejlődni abban. Villámgyorsan hatalmas rajongó táboruk lett. Persze mint a legtöbb zenekar, pályájuk kezdetén még nem voltak nagyon kiforrott zenészek hiányzott a rutin, és sokkal inkább kísérleteztek és a saját útjukat keresték. Éppen ezért is a kritika nem mindig fogadta jól a senkihez nem hasonlítható, rendkívül hangos és kemény zenekart. Ekkor még a heavy metal szó legfeljebb a metallurgiában és a fémkohászatban létezett. A nagyközönség akkor figyelt fel rájuk, amikor az Atlantában megrendezett pop fesztiválon 1969-ben felléptek. A siker hatására a Capitol kiadó azonnal szerződtette őket. Népszerűségük oly gyorsan nőtt, hogy nemsokára 25 millió lemezt adtak el, megelőzve ezzel a Beatlest is.

Sajnos menedzserük mohósága tönkretette a zenekart, ugyanis egyrészt folyamatosan próbálta az aktuális amerikai trend irányába terelni a csapatot, de addig is megpróbált belőlük minél több lemezt és pénzt kisajtolni. Ennek az lett a vége, hogy a csapat nem tudott feltöltődni, 3-4 év alatt kiégett és amikor 1975.ben már a híres Locomotion giccses slágerét játszatták velük, akkor már tudni lehetett, hogy egy nagyon ígéretes együttes csillaga immár leáldozott, köszönhetően a show businessnek. A zenekar persze túlélte a csapást, de már sohasem tudott olyan energikusan nyers és brutális lenni, mint a legjobb éveiben. Közben megtanultak nagyon jól zenélni és ezzel az eredendő bájukat is elvesztették.

Számunkra Mark Farner személye a fontos itt, különösen pedig a gitárhoz való viszonya. Mark ereiben Cherokee indián vér csörgedezik és ez egyben azt is jelentette, hogy mindent a célszerűség döntött el. Ezután jött minden más. Eképpen lett témája ennek a gitárhangtechnikai írásnak is. Ha végigfutunk miket írnak az interneten különösen a korai gitárhangzásáról, akkor érthetjük meg igazán, hogy ha egy indián kezébe gitár kerül, akkor ott valami olyasmi fog megszületni, amire korábban nem volt példa. Gyakran lehetett hallani: "Mi lett volna, ha Mark Farner egy jó gitáron játszott volna? "Talán nem játszott jó gitáron? Dehogyisnem, csupán semmihez nem hasonlított a hangja és a megszokottól annyira eltért, hogy a kritika kezdte támadni, hogy ez a nagyszerű gitáros és énekes milyen gyalázatos gitárhangot használ. Amennyire tiszta áttetsző hangja volt Mark Farnernek, mint énekesnek, annyira koszos és deviáns hangja volt a gitárjának. Miközben Angliában már a modern overdrive torzítást kezdték használni az olyan csapatok, mint a Deep Purple, Uriah Heep, és különösen a Black Sabbath, addig a Grand Funk Railroad amolyan, egyesek szerint félresikerült fuzz pedálhangzással dübörgött végig Amerikán.

A gitárhangjuk csak a mai fülnek furcsa és annak, aki csak egyfajta hangot szeret. Bizonyára a kritikusaik is ilyenek voltak.

Ezek után nézzük meg, hogy miből állt Mark Farner hangrendszere, és mi volt a hangzásának a titka egy évtizeden át. Nézzük először a gitárjait:

Mark első gitárja, amin a Grand Funk legelső éveiben is lehetett látni egy nagyon ritka Messenger márkájú gitár volt. Ez a különös tarka, zöld színre festett gitár dobozos testű volt, formája egy kissé karcsúsított jazz gitáréra hasonlított, különös ismertető jele volt, hogy a nem voltak bevágásai (cutaway) ráadásul a nyak-test találkozásánál kissé a Telecaster visszafelé ívelő formáját követte.

Az is jól látható, hogy a hangnyílások szigetelőszalaggal be vannak ragasztva, a feedback elkerülése miatt. A gitár át van alakítva, mivel eredetileg 2 db DeArmond szimpla hangszedő volt benne, de mark egy Humbuckert szerelt a húrlábhoz, ezzel is közelítve a trendi gitár hanghoz. A Messenger nevű gitármárkáról túl sokat nem lehet tudni. Annyit igen, hogy Oregon államban Astoriában készültek 1967-68-ban, és egy kaliforniai Musiccraft nevű társaság pénzelte a céget, illetve biztosított elektromos áramköröket a gitárhoz. Egyes források szerint a cég kaliforniai volt, csupán felment északra szerencsét próbálni. Mindössze pár évig létezett, és ha lehet bármit is hallani róla, akkor az mind Mark Farnernek köszönhető, ugyanis ő volt az egyetlen ismert név, aki ezt a márkát használta. A gitár mindenképpen különlegességnek tekinthető. Formája, kivitele nem megszokott, a hangjáról nem is beszélve. A gitár szerelhető nyakkal készült, nem is akármilyen anyagból volt a nyak, alumínium/magnézium ötvözetből! Az alábbi képen jól látható miként szerelhető szét a gitár. A nyak a testen végig húzódik. Ha meghallgatjuk a korabeli felvételeken a "tiszta" gitárhangszínt, akkor hallhatjuk, hogy semmihez nem hasonlítható tónus, csupán annyit mondhatunk el, hogy gitárhang és üreges testű hangszerből jön.

Ez a fotó egy eredeti kivitelű Messenger gitárt mutat, összeszerelt állapotban, itt már látható, hogy a húrlábnál is a DeArmond hangszedők voltak. Eredetileg ilyen pickupokkal készültek a Messenger gitárok.

A gitár egy másik szempontból is figyelemre méltó volt, sőt különleges. Ugyanis abban az időben nem volt tipikus, hogy a gitárba építették a tozítót. Ez sem volt akármilyen. A rock történetében csupán néhány ehhez hasonló torzító (fuzz) áramkör épült. Egyik ilyen volt a Musiccraft gyártmányú fuzz torzító, melyet Tone Messernek hívtak. Ezt építették be a Messengerbe. Már a neve is utal rá, hangilag semmilyen más torzítóhoz nem hasonlítható a hangja. A hangkitartása szinte végtelen volt. Furcsa hang jött ki a Messenger gitárból, hiszen gondoljuk csak meg, adott egy jazz gitár, alumínium nyakkal, amihez akkora torzítás párosul, amekkorát ma a trash metálosok használnak hozzá 15 collos hangszórók! Erről majd később. Abból az időből egyetlen torzító típus volt ehhez nagyon hasonló hanggal, de az is Angliában, a jól ismert Marshall cégtől. Ők is piacra hoztak egy Supa Fuzz nevű pedálos torzítót, ami hasonló hangkarakterrel szólt, rendkívül sűrű torzítás szövettel, szinte végtelen hangkitartással, a hangjából szinte teljesen hiányzott a mély tartomány, azonban Wah pedállal egészen elképesztő hanghatást produkált. A Supa Fuzz olt a csúcsa a valaha épült fuzz pedáloknak.

Érdemes letölteni és meghallgatni a Grand Funk Railroad: Paranoid című számát, ( nem összetévesztendő a Black Sabath Paranoidjával...) amely kifejezetten erre a torzítóra épül, de ugyanakkor jól hallható a Messenger tiszta "single coil" hangszíne is. A Messenger gitárhangra épülő együttes kezdetben azért is vívta ki a kritikusok nemtetszését, mert Farner fittyet sem hányva arra, hogy mások mit hogyan használnak ő a maga indián módján nyúlt a dolgokhoz. Mire megjelent az E Prulibus Funk című album, addigra Farner megtalálta a gitáron és az erősítőn azt a beállítást, ami továbbra is őrizte a Grand Funk Railroad vad hangzását, azonban sokkal zeneibbé és simulékonyabbá vált a hang, azaz az együttes összhangzásába jobban belesimult.

Érdemes itt megemlíteni, hogy Japánban Mark Farnert szinte nemzeti hősként imádják, hihetetlen népszerűsége egyszerűen megmagyarázhatatlan. Japán gitárgyűjtők vásárolták fel az összes létező Messenger gitárt. Ennek köszönhető az is, hogy a Greco nevű japán gitárcég a nyolcvanas években újra kiadta a Messenger egy kópiáját, mely ME-700 Mark Farner Modell névre hallgatott. Mondani sem kell, ezt a gyűjtők azonnal felvásárolták. Ekkorra már a régi Grand Funk már legendaként élt. A japán fanatizmusra jellemző, hogy a legtöbb Grand Funk rajongó ott van, a legnagyobb olyan gyűjtemények is ott találhatók, amik szinte csak a Mark Farner által valaha használt dolgokat gyűjtik. Ha most egy ilyen gitárt szeretnék, akkor Japánban tudnék legkönnyebben szerezni. Japánban számos példányt restauráltak, sőt volt aki teljesen elölről épített Messenger gitárt úgy, hogy minden jellemzőjében lemásolta az eredeti Farner gitárt. Egy ilyen is látható szétszerelt állapotban az alábbi képen.

Az eredeti Messenger egyébként Clevelandben van kiállítva a Fame Of Rock múzeumában.

Mark Farner néhány év múlva gitárt váltott. Először egy Micro-Frets nevű gitárt kezdett használni, ez azonban fa nyakú volt. Nem is sokáig lehetett látni a kezében, bár nagyon markáns hangú gitár volt, ennek tónusát sem lehetett hasonlítani semmi máshoz. Ugyan olyan egyedi volt, mint Maga Mark Farner. Ő maga nem volt egy világmegváltó gitáros, azonban az évek alatt sokat fejlődött. Ő sokkal inkább remek dalszerző és énekes volt.

Ezt követően ismét új gitár következett Mark Farner életében. Talált egy Veleno nevű tiszta alumíniumból készült gitárt. Ez nagy szenzációnak számított a hetvenes években. Az alumínium ötvözetek használata mindig is izgatta a gitárkészítők fantáziáját. Miközben a Hawai slide gitároknál már korábban is használták az alumíniumot, addig az olasz Wandré Pioli már az ötvenes évek végén készített teljes hosszúságban végigmenő nyakat. Ezt követően a Messenger egy forradalmian új gitár volt és ehhez képest pedig revelációszámba ment a Veleno tiszta alumínium gitárja. A Veleno hangjában éreztette a fém hangját, ugyanakkor nem volt oly testes tónusa, mint az üreges testű Messengernek. A Veleno ismét egy előrelépés volt az alumínium ötvözet alkalmazásában, azonban soha nem lett belőle divat, nem nyerte meg a nagyközönség tetszését. Az alumínium gitárok minden tekintetben tökéletesek zenei szempontból, csupán kézbe venni furcsa őket a megszokott fagitárok után. Az idegenkedés miatt a Veleno gitárok így főként a gyűjtők vitrinjeit és polcait gazdagítják tovább.

A hetvenes évek közepe után Mark Farner érdekes módon abbahagyta az alumínium gitárok használatát, és ekkor egy Gibson L5S modellre váltott. Ez a gitár a legendás L5-ös tömörtestű változata akart lenni, azonban az ekkoriban készült "útkereső" sorozatok nem nyerték el a nagyközönség tetszését, pedig a Gibson pályafutása során a hetvenes években volt az utolsó olyan periódus, amikor valami egészen újat hoztak. Ilyenek voltak az S1, Marauder, L6S, L5S, sajnos a legjobb igyekezet ellenére sem sikerült ezeket a gitárokat megszerettetni a vásárlókkal. Mark Farner azonban beleszeretett és meglátta benne azt a gitárt, ami hozzá illett és nem szól úgy, mint bárki Les Paulja.

Pályafutását mindvégig a furcsa gitárok kísérik végig. A gyűjteménye valójában tartalmaz egy Gibson SG és egy Fender Stratocastert is, de ritkán jelent meg ezekkel a gitárokkal. Használ még Peavey , Fernandes, valamint újabban egy Parker Fly gitárt is. A Parker Fly legalább annyira különleges, mint az alumíniumnyakú Messenger, vagy Veleno volt.

Effektek, pedálok

Ezek után persze ejtsünk szót az effektjeiről, torzítóiról is. Az effektek használata kissé ment a divat és a kíváncsiság irányába is, és az egyes időszakokban más-más összeállítást használt. Most itt látható a hangzás evolúciós története az alábbiakban:

1969-1971: Thomas Cry Baby Wah, DeAlmond Volume Pedal, Heathkit Fuzz pedal, Electro Harmonix Big Muff,

 

1971-1976: Mindenféle MXR pedálok, Mutron Bi-Phase, Mutron II Phaser, szalagkazettás Echoplex visszhangosító

1976-1982: Ezidő alatt lényegesen nem változott a rendszere, csupán egy Roland DC-30 mudulációs Delay került a hangútba.

1988-2002: közötti időszakra teljesen átalakult Mark elgondolása. Új erősítők jelentek meg, új effektek, és ennek megfelelően elkezdte kiépíteni rack rendszerét. A rack-ben láthatók, ADA előfok, Korg A3 effekt, Marshall JMP-1, előfok. Mindezeket a képen látható Korg FC-6 lábkapcsolóval vezérli. Később ADA kontrollerre váltott.

2004-től napjainkig: szinte meg lehetett volna jósolni, újra visszatért a pedálos rendszerre, átlátható, könnyen kezelhető és mindenből a kedve szerinti effekteket használja. Ha valaki igazán egyedi hangot akar, akkor a legjobb kezdet, ha elkezd jó minőségű analóg pedálokban gondolkodni. Példa erre Gilmour is, akinek legutóbb feldolgoztuk a hangrendszerét.

Erősítők

Mark Farner nagyon sokáig egy nem túl ismert, amerikai csöves erősítő márkán játszott a West típusú erősítőkön. Csakúgy, mint a Messenger gitár esetében, Mark Farner volt a legismertebb West használó gitáros, bár Dick Wagner és Edgar Winter is erre a típusra esküdött. Ezek az erősítők, ahogy ma mondanák, brutál teljesítményűek voltak, különösen pedig ha 4 db erősítő táplált 4 db hangfalat. A West hangfalak előszeretettel használták a 15 collos, nagy átmérőjű hangszórókat. Korabeli képeken feltűnik a szokatlanul nagy hangfal, ebből is 4 db, melyek összesen 16 db 15 collos hangszórót tartalmaztak. A hangszóró, melyet a West hangfalakba építettek, az akkori idők legbeváltabb és legmegbízhatóbb ilyen hangszórója az AlNiCo mágnesű JBL D-130 volt. Ennek a hangszórónak külön története van, mely 1955-re nyúlik vissza. Alig akadt olyan hangfalgyártó, aki ne alkalmazta volna ezt a típust.

Nem is lehet csodálkozni a Grand Funk Railroad mindenkinél vastagabb hangzásán ezek után.

A West erősítők, mint a korabeli jobb erősítők, szabad huzalozással készültek. A mai szemnek furcsa, nincs nyomtatott panel, csak összevissza futó drótok. Viszont ez volt a legmegbízhatóbb technológia, még ha nem is volt esztétikus, és sokkal könnyebb volt karbantartani is.

Az idő ugyan elszállt, azonban Mark Farner továbbra is használja a West erősítőket, más egyébbel együtt. A legutóbbi években pedig Beleszeretett a Peavey és Marshall hangzásokba is. Található a rackjében egy Peavey 50/50 végfok, melyet egy Marshall JMP-1 előfok hajt meg, valamint egy Peavey Road Master fej is.
A képeken jól láthatóak a színpadon használt erősítői.

Ezek után remélem, hogy akad majd valaki, aki a végére jár annak, hogy érdemes-e 15 collos hangszórókon muzsikálni.

Bár a Grand Funk Railroad ma már nem annyira ismert, mint a Metallica vagy a legdivatosabb fiatal metál bandák, mindenesetre nagyon tanulságos a GFR meghallgatása és tanulmányozása. Sokan állítják, hogy a GFR volt az első amerikai metál zenekar. Ha nem is, de mindenképpen volt benne valami, amit a későbbiek talán öntudatlanul is, de átvettek a hangzásból, vagy legalábbis törvényszerű egybeesésnek lehet nevezni. Sajnos a zeneiségüket nem vették át. Kár......

Jó hangzást!

Szabó Sándor

2007-01-30 13:16:35