A mastering
I. rész

Az elkövetkezendő sorozatunkban a masteringről fogunk sok érdekeset megtudni

Az túlmisztifikált mastering

A stúdiótechnika iparában már-már kezd zavaros jelentéssel bírni a mastering szó. Olyan sokan használják annyiféleképpen, hogy ideje lenne kissé körüljárni, mit jelenthet a szó. Többen azt nevezik masteringnek, amikor a sávok keverése elkészült és megadják a felvétel végső hangképét. Ez további EQ (hangszínszabályzást) és dinamika szabályzást, (kompressziót), esetlegesen zajszűrést jelent. Mások számára a mastering a keverést jelenti, mert azt követően nem szándékoznak semmit sem csinálni a felvétellel. Megint mások számára pedig a felvétel hibáinak kijavítását esetlegesen átformálását jelenti. Olyan is akad, aki azt mondja, hogy a mastering bármi, amit a keverés után csinálunk.

A helyzetet tovább bonyolítja, és még zavarosabbá teszi az, amikor főleg Amerikában arról beszélnek, hogy van felvételi stúdió, a keverő stúdió és mastering stúdió. Mindhárom műveletnek külön stúdiója lenne? Igen ilyen is van. Felvetődik a kérdés, hogy miért.

Vegyünk egy esetet. Egy zenekar valamilyen okból egy bizonyos stúdióban akarja felvenni az anyagot. Ennek több oka lehet: lehet az, hogy nagyon jó a stúdió, jó referenciái vannak, jó a hangmérnök, az eszközök, vagy esetleg nem kerül sokba és csupán ezért készül ott. Aztán a felvétel átkerül egy stúdióba, nem tudni miért, de ott keverik össze az anyagot. Ennek is számos oka lehet. Például nagyon jó a keverőjük, jó a hangmérnök, vagy éppen, mert nem kerül sokba. Aztán az elkészült mix átkerül egy mastering stúdióba, ahol megadják a felvételnek a végső hangképet. Itt az a kérdés, hogy miért nem lehetett már a keverés során megadni a végső hangképet? Utána olvastam a témakörnek és megkérdeztem pár amerikai ismerősömet és a dolgok nagyon egybevágtak.

A hangfelvétel készítés fázisainak szakosodásának megint csak sok oka van. A szakosodást sok egyéb mellett az is kezdte kialakítani, hogy volt aki nagyon jó felvételeket tudott produkálni, de máshoz nem értett ugyanolyan jól. Ugyanez történt a keveréssel is, az illető csak keverni tudott és a felvételhez nem értett igazán. A mastering stúdió világrajöttét pedig éppen az előző két dolog magyarázza. Lévén, valakinek be kell fejezni a munkát. Nem egy ideális állapot. A felvételt már eredendően annak tudatában kellene készíteni, hogy van elképzelés arról, milyen további eszközökön megy át a hang és milyen egyéb beavatkozások lesznek a hangon. A szakosodott felvételi procedúrában a keverő hangmérnök többnyire a felvételt készítő stúdiót szidja, hogy a felvétel nem minden tekintetben alkalmas a megfelelő keverésre, ezért az eredmény nem lehet eleve jó. Innentől jön a képbe a mastering hangmérnök, akinek kezdetben az volt a feladata, hogy a két fázisban, külön helyen készült felvétel mixét hozza rendbe, adja meg a végső hangzás képét. Mik lehetnek a problémák a felvételekkel? A mixben nem megfelelő az énekes hangképe, akár halk, akár hangszínbeli probléma van. Vagy a basszus nem eléggé átütő, vagy hiányzik a szub része, esetleg panoráma problémák adódnak. Vagy egyszerűen csak nem tetszik a megrendelőnek.

A mastering stúdió a kezdetek kezdetén valójában rosszul felvett és rosszul összekevert anyagok javításával foglalkozott. A mastering hangmérnök pedig elkezdte szidni az előző két stúdiót.

A cél persze az volt, hogy a felvétel kiadható, vállalható legyen. Ennek érdekében különféle javító, kozmetikázó technikák alakultak ki, utólagos EQ, utólagos kompresszálás, utólagos beavatkozások a sztereó hangképbe. Innentől lehet követni az MS (mono-stereo) típusú beavatkozásokat. Mára ezek hétköznapi rutin feladattá és eszközzé váltak.

A szakosodás azonban nem vált tipikussá, sőt egyre inkább kezd visszatérni a zenegyártás az egyetlen stúdióban való elkészítés irányába. Ennek óriási előnyei vannak. Feltéve, ha az adott stúdióban minden eszköz rendelkezésre áll. A lehallgató helyiség ugyanaz, a lehallgató monitor is ugyanaz, és többnyire a munkát végző hangmérnök is ugyanaz. Ha valami nem stimmel a felvétellel, akkor meg lehet ismételni, és vissza lehet menni az előző fázisokhoz.

A szakosodás azonban nem várt hatásokat is produkált. A felvételek túl lettek komporesszálva, megjelent rajtuk egy jellegzetes torzítás, amit sokan megkedveltek. Egyre hangosabb lett a végeredmény, és lassan elkezdődött egy versengés a produkciók között: Ki tud hangosabb felvételt készíteni. Egyszóval divat lett az a hangzás, ami a szakosodás időszakában mintegy 10-15 év alatt történt.

A mastering kifejezés még mindig ködös. Ahol egyetlen helyen egyetlen hangmérnök keze alatt készül a munka, ott szinte nincs is értelme ezt a szót használni. Talán az lenne a helyes, ha nem is használnánk, mert a felvételt nem kell utólag javítgatni, mint akkoriban és ott, ahol ez a szakosodás elkezdődött.

Harc a decibellekért

Az utóbbi évtizedekben a digitális technika előretörésével a dolgok még bonyolultabbak lettek. Ezzel együtt aztán a mastering, mint kifejezés is még ködösebbé vált, végül pedig elkezdődött a misztifikálása. Egyesek, (a hozzá nem értők) sokszor a megrendelők, vagy maguk a muzsikusok, hajlamosak kissé túlzott jelentőséget tulajdonítani a masteringnek, mindazok mellett, hogy valóban nélkülözhetetlen.

Hallottam olyan szkeptikus hangot is, hogy a mastering a felvételkészítésnek az a fázisa, ahol végérvényesen tönkre teszik a hangzást, mindezt teszik csupán a hangerőért folytatott küzdelemben. Hogy ennek mekkora valóság tartalma van, azt ki ki maga is ellenőrizheti. Ha összehasonlítunk egy felvételt, ami éppen csak össze van keverve és egy olyat, ami már túl esett a "mastering" fázisán és fülünknek egyenlő hangerőn játsszuk le, akkor hallható, hogy mennyire "buta" a masterelt felvétel. Sok részlet nem hallható, ami az eredeti felvételen ott van. Egyetlen ponton győzi meg a hallgatót a kompresszált masterelt anyag: az átütő hangerőben. Az átütő hangzás feledteti, hogy a tranziensek jócskán eltűntek, sok információ elveszett, a térérzet összeomlott. Ennek majdnem mindenki bedől. Persze nehogy félreértés essék, mi nem vagyunk a Master Ellenes Liga tagjai!

A mastering, már amennyire a kompresszálást jelenti, valójában elveszi a zene egyik dimenzióját, a dinamikát és a legfontosabb tranziens részleteit. A zene bizonyos részeinek hangosodása, vagy halkulása egy alapvető kifejező elem volt valamikor. Ma már a könnyű zene szinte nem is épít a zenének erre adimenziójára, mert a kompresszálásban úgyis eltűnne.

A decibellekért folytatott küzdelemben persze megjelent egy új trend. A kompresszor által előidézett "kellemes" torzítások már-már drogként számítanak. A rock és metálzene elkezdett bizonyos féle torzításokat produkáló kompresszorokat favorizálni. Ezzel máris a zenegyártás és reprodukció másik végletében vagyunk. Egyik véglet a lehető legtisztább torzításmentes hangzás előállítása, a másik pedig a minél nagyobb még elviselhető torzítások és alkalmazása.

Sorozatunk következő részeiben betekintünk az úgynevezett mastering elvi és gyakorlati mélységeibe és a sorozat végére talán segít megfogalmazni, hogy mit jelent ez a szó.

Folytatjuk...

Szabó Sándor

2007-12-20 20:08:03