A mastering
VIII. rész

A hangszínszabályzás

A hangszínszabályzás talán az egyik jó fület, sok türelmet és nagy gyakorlati tapasztalatot igénylő hangi beavatkozás. Ehhez persze kellenek ismeretek a hang természetéről, annak viselkedéséről. Mindenek előtt tisztában kell lenni az oktávok fogalmával és tudni, hogy az egyes zenei hangok milyen frekvencián szólalnak meg.

A legalapvetőbb dolog e tárgyban a hang összetétele. Ha egy húr rezgését vizsgáljuk, akkor egy igen komplex mozgást tapasztalhatunk, mely azonban jól felismerhető szabályszerűségeket mutat. Ez a szabályszerűség a felhangrendszer. A húrok rezgésének legnagyobb hullámhosszú összetevője maga az alapmodus. A húrhossz 1/2, 1/3, 1/4, 1/5, stb. részén elhelyezkedő nullpontok magasabb frekvenciákat jelölnek ki, és ezeken is egy időben rezonál a húr. Az ábra szemléletesen mutatja ezt.

Ezek alapján írhatók fel a hang felharmónikusai, ezek közöl is a párosak és páratlanok. Itt érdemes megjegyezni a fülünk viselkedésének egy érdekes tulajdonságát, amikor egy hangot az első néhány felharmónikusából rakunk össze, akkor az agyunk automatikusan generálja az alapmodust. Ezen az elven működnek a felharmómikus dúsítók, exciterek. ( pl. Aphex Big Bottom)

A hangtechnikában egyik leggyakrabban alkalmazott eszköz a hangszínszabályzó, vagy Equalizer, rövidítve EQ, melynek több fajtája ismeretes és használt. A hangszínszabályzók működésének elve a hangi összetevők szelektív hangerő szabályzásán alapul.

A hang további különös tulajdonsága, hogy ha valamelyik összetevőjének megváltoztatjuk a szintjét, akkor a felhangsorban a hozzá tartozó frekvenciák is megváltoznak ugyanabban az irányban, ráadásul a nem hozzátartozókkal való aránya is megváltozik. Ez az a pont, ahol tapasztalattal kell rendelkezni a hangi beavatkozás sikeressége érdekében, azaz, hogy azt az eredményt kapjuk, amit szeretnénk.

Az egyik legkiábrándítóbb kaland, amikor elkezdjük találomra csavargatni a hangszínszabályzókat és közben a fülünk folyamatosan igyekszik követni a változásokat, azonban egy rövid idő után már elfelejti a referenciát, a kiinduló pontot és innentől sötét erdőbe jutunk. Egyszerűen nem tudjuk, mit keresünk és azt sem, hogy ebben a keresésben hol tartunk. Ezt a kiábrándító helyzetet el lehet kerülni, ha pontosan felmérjük a fülünkkel, hogy mit szeretnénk hallani, mit szeretnénk, milyen irányban megváltoztatni és azt is, hogy milyen eszközökkel. Ugye kezd komplikált lenni?

Ehhez nagyon jó segítség és iránymutatás a hangszerek sugárzási tartományának és a kromatikus hangsor frekvenciáinak ismerete.

Gyakorlati és esztétikai referenciák

A mai világ mindenféle zenei megnyilvánulást folyamatosan termel, amiben mindenféle esztétikai hagyomány vagy megfontolás nélkül is történnek a hangi beavatkozások. Sok műfajt lehetne említeni, főleg a legfiatalabb műfajokat, ahol nem zenei esztétikai elvek szabják meg a hangzást, hanem a pillanatnyi lehetőség vagy a divat. Ezeknél sokszor csupán az a cél, hogy más legyen, mint a többi, és amikor kikerül egy beavatottság és hozzáértés nélküli kézből egy ilyen hanganyag, akkor tűnik fel, hogy nem követ semmiféle esztétikai rendszert, merthogy annak készítője igencsak híján van. Ez nem jelenti azt, hogy nem lehet ösztönösen jó hangzású zenét produkálni. Ahhoz, hogy legyen viszonyítási pontunk, ahhoz évszázadok zenei hagyományának eredményeit kell alapul venni, amiben kifejezésre jut az ember, mint érzékelő lény befogadói természete, ami engedelmeskedik a kikerülhetetlen pszihoakusztikai törvényeknek.

Ilyen referencia pont a nyugati klasszikus zenében alkalmazott nagyzenekari hangzás, ahol sokféle hangszer szól sokféle hangszínen, sokféle arányban egymással a lehető legszínesebb palettát kínálva. A mély hangzást a nagybőgők képviselik, az alsó közép tartományt a csellók, a kürtök, a közép tartományt talán a legtöbb hangszer, de például a fülünk számára leghiányzóbb középtartományt a fafúvósok közül is az oboa, fagott képviselik, a felső tartományt a hegedűk.

Ha valamelyik ezekből elhallgat, akkor megváltozik a zene hangképe, megváltoznak belső arányai. Teljesen analóg módon, mint a hangszínszabályzás esetében. Ezért is fontos, hogy egy hangmérnök, vagy hangtechnikus állandóan képezze a fülét, ízlését klasszikus zenén. Ha annak arányait és belső hangzó törvényszerűségeit tartja fejben amikor valami más stílusú anyagon dolgozik, akkor az eredmény sokkal kellemesebb lesz. Persze ha az a cél, hogy kellemes legyen, mert vannak stílusok, amik éppen ellenkező hatást akarnak kiváltani, ahol a zene nem cél, hanem csak eszköz.

Néhány gyakorlati trükk

A hang bizonyos aspektusában úgy viselkedik, mint a yin és jang. Az egymással kontrasztban lévő hangtartományok változása befolyást gyakorol egymásra. Bizonyos tartományok csökkentése bizonyos tartományokban emelkedést vált ki. Például: ha pár dB csillapítást okozunk 250 Hz környékén, akkor az 5 kHz környékének tartománya éppen ellenkezően, ki fog emelkedni. Erre a jelenségre több gyakorlati trükk épül. Ha például - és most vegyünk nagyzenekari példát a hiteles referencia kedvéért - a trombiták túl harsogók a felső közép tartományban, akkor annak kellemetlen hatása csökkenthető pár módon ismerve a hang viselkedési természetét. Az egyik trükk az, hogy 6-8 kHz környékén kicsit vágunk és 250 Hz-nél pedig emelünk. A másik megoldás, hogy csak 250 Hz.-en emelünk egy keveset, és ez kiszed a harsogó magas közép tartományból is.

Egy másik tipikus probléma, amikor a felvétel elveszti a definitását, a levegőjét és döglött, párnás hangzása lesz. A 7 kHz-es tartomány nagyon érzékeny. Már 1/4 dB csökkenéssel eltűnik a nyitottság, a levegő érzése a felvételből. Ez a hiány orvosolható, ha a 15-20 kHz-es tartományt kissé megemeljük. Sokszor már 1/4 vagy egy fél dB is elegendő a megfelelő eredmény eléréséhez. Ez a beavatkozás azt szemlélteti, hogy nem mindig a hiány, vagy a többlet helyén avatkozunk be, hanem más hozzátartozó vagy éppen kontraszban lévő tartományokba.

A trükkhöz tartozik, hogy alkalmazkodni kell a fülünk viselkedéséhez, azaz egyszerre csak annyit változtassunk, amit a fülünk éppen érzékel, ne többet. Így nem távolodunk el nagyon a kiindulási ponttól.

A hangszínszabályzás nagyon kényes szubjektív beavatkozás. Sosem kapunk jó eredményt, ha fáradt füllel kezdünk a beavatkozásba, akár keverésbe vagy végső masteringbe. A mai intenzíven sugárzó neafield monitorok elképesztő intenzitással sugároznak nagyon részletes hangi információkat. 2 óra folyamatos munka erősen igénybe veszi a fület. 2 óránként 20-30 perc csendes pihenő elengedhetetlen a minőségi munka érdekében.

A valóság mindig sokkal bonyolultabb

A valóság azonban mindig sokkal bonyolultabb, mint ahogyan azt elvárnánk. A hangszínszabályzás legtöbbször nem egyetlen ponton hanem több ponton is szükséges, és ha hozzávesszük a fent említett tartományok interaktív viselkedését, akkor igen komplikált szituációba kerülhetünk.

Egy másik eset, amikor a felvételen van egy bizonyos szűk tartomány, amitől meg kellene szabadulni, például egy hangszer tökéletlenségéből adódóan van egy kiemelkedően hangos rezonanciapont, vagy ha magas tartományban zajt tapasztalunk. Ilyenkor sebészi módszert kell alkalmaznunk, többnyire parametrikus EQ-t. Az általános tapasztalat, hogy az enyhébb Q-val rendelkező ( 0,6- 0,8) hangszínszabályzók mindig természetesebben szólnak, mint a meredekebb karakterisztikájúak. A beavatkozást azzal kezdjük, hogy magas Q értéket állítunk be, nagyobbat, mint 2. Ha meg akarjuk találni a rezonancia pontot, akkor nagy erősítéssel kezdjük a keresést, éppen hogy eltúlozva még inkább kiemeljük, ugyanis így találunk legkönnyebben és legpontosabban a közepébe. Ezután lassan végig pásztázzuk a sávot és ott, ahol a legintenzívebb a nemkívánatos rezonancia, ott kell leszűkíteni a Q értéket, majd beállítani a kívánt vágást. Ez a módszer vizuálisan tekintve nagyon hasonló a zoomoláshoz.

EQ típusok

Az egyik legelső és legalapvetőbb hangszínszabályzó típus a P.J. Baxandall által feltalál módszer, az úgynevezett lepkeszabályzó ( Shelving EQ). Mint a lepke két szárnya úgy néz ki a diagramon, innen a neve is, a hallható frekvencia tartományt nagyjából 1 kHz körül megfelezve teljesen szimmetrikus mély és magas szabályzást alkalmaz mindössze két szabályzó segítségével. Az ábra ezt mutatja:

Ez a módszer az '50-es évekből származik és ma is használják. A HiFi világban teljesen elterjedt.

A másik EQ az úgynevezett Graphics EQ, ami a frekvencia sávban az oktávokat osztja egyre kisebb egységekre, és azon belül valósít meg csillapítást, vagy emelést.

Végül az egyik legnépszerűbb, legsokoldalúbb EQ típus a Parametrikus hangszínszabályzó. A több tartományra osztott frekvenciasávok eltolhatóak, külön lehetséges csillapítást vagy emelést végezni.

Végezetül az alábbiakban itt egy gyakorlati útmutató, ami segít megtanulni a hangszínszabályzást. A táblázat mutatja, hogy milyen hangi tulajdonságoknál hol kell vágni vagy milyen tulajdonság eléréséhez kell emelni.

Hangszer

Vágás

Emelés

Megjegyzés

Emberi hang

Érdes: 2 KHz-nél.
Orrhangú: 1 KHz-nél.
Pufogó: 80 Hz alatt.

Intenzív: 8 KHz-nél.
Áttetsző: 3 KHz felett.
Testes: 200-400 Hz-nél.

Sok szólam esetén vékonyítani kell.

Zongora

kongós: 1-2 KHz-nél.
döngős: 300 Hz-nél.

Levegősség: 5 KHz-nél.
Mély: 100 Hz-nél.

Ha ritmus szekcióval keverik nem szabad sok mélyet adni.

Elektromos gitár

Koszos, zavaros: 80 Hz-nél

Áttetszőség: 3 KHz-nél
Alja:  125 Hz-nél.

 

Akusztikus gitár

Vékony: 2-3 KHz-nél.
Döngős:  200 Hz-nél.

Csilingelős: 5 KHz felett
Testes: 125 Hz-nél

 

Basszus gitár

Vékony: 1 KHz-nél.
Döngős: 125 Hz-nél.

Morgós: 600 Hz-nél.
Alja: 80 Hz alatt.

Hangszer és húr függő

Akusztikus bőgő

Lapos: 600 Hz-nél.
Döngős: 200 Hz-nél.

Csattogós: 2-5 KHz-nél.
Alja: 125 Hz alatt.

 

Pergő dob

Zavaró: 1 KHz-nél.

Csengős: 2 KHz felett.
Testes: 150-200 Hz-nél.
Mély: 80 Hz-nél.

A pergő sodrony feszítése sokat segít.

Láb dob

Löttyedt: 600 Hz-nél.
Buhogós: 80 Hz-nél.

Csattogós: 2-5 KHz-nél.
Alja: 60-125 Hz-nél.

A legtöbb pop stílusban eltávolítják az első bőrt és egy kemény betétet ragasztanak a hátsóra.

Tam

Döngős: 300 Hz-nél.

Csattogós: 2-5 KHz-nél.
Alja: 200 Hz-nél.

A bőr feszesség sokat számít

cinek

Zavaró: 1 KHz-nél.

Csillogó: 5 KHz-felett.

Nem szabad túl hangos felvételt készíteni, mert eltűnnek a tranziensek.

Fúvósok és vonósok

Érdes: 3 KHz-nél.
Tülkölős: 1 KHz-nél.
Zavaros: 120 Hz alatt.

Intenzív: 8-12 KHz-nél.
Tiszta: 2 KHz felett.
Vonósok elevenek: 400-600 Hz-nél.

 

EQ és kompresszálás

A kompresszor önmagában is befolyásolja a hangképet. Ha a kompresszor használata elkerülhetetlen, akkor lehetőleg EQ előtt érdemes kompresszálni. A kompresszorral a hangok ütését és a zene hangosságát kell beállítani. Az általa okozott hangszín módosulás és torzulás az mellékhatás. Nem célszerű, bár egyre nagyobb divatja van egyes stílusokban, hogy a kompresszort annak jellegzetes torzítása miatt használják. Az eset hasonló, amikor egy gyógyszert a mellékhatása miatt szed valaki.... Vannak, akik fordított sorrendben dolgoznak, ez függ stílustól munkamódszertől és gyakorlattól, mindegyik adhat jó eredményt.

Az utóbbi időszakban nagyon elterjedtek a többsávos kompresszorok, amelyek hatásukban sokszor EQ-ként mutatkoznak meg.

Jól felszerelt gazdag stúdiókban elterjedt módszer az is, hogy sávonként megfelelő kompressziót alkalmazva, előre kompresszálva veszik fel az anyagot és a masteringnél már csak keveset vagy egyáltalán nem kompresszálnak.

Másik módszer, főleg a mai házi stúdiós gyakorlatban megfontolandó, hogy sávonként alkalmaznak kompresszort és EQ-t ha szükséges, és a végső hangkép kialakításánál már csak kevés beavatkozás szükséges.

Lassan közeledünk a sorozatunk végéhez és választ adhatunk arra, hogy mi a mastering és miért misztifikálták az egekbe nem is alaptalanul ezt a műveletet.

A következő befejező részben a térszimulációval foglalkozunk.

Folytatjuk....

Szabó Sándor

2008-03-11 08:00:00