A valóság újraköltése

A hangfelvétel számomra nem más, mint a valóság egy bizonyos aspektusból történő újraköltése, újrateremtése. Ez már csupán abból a filozófiai vagy akár metafizikai tételből kiindulva is igaz, miszerint a valódiból csupán egyetlen példány létezik, minden reprodukció annak csupán valamilyen szintű másolata. Nincs ez másként a hangfelvételekkel sem. A hangfelvételi láncnak több fizikailag elkülöníthető fokozata van. Mindenekelőtt a mikrofon, mikrofon előerősítő, digitális konverter képezik a felvétel minőségét elsődlegesen meghatározó elemeket. A másik ilyen egység maga a felvételt rögzítő, hordozó média, manapság legtöbbször egy merevlemezes egység, végül van a lejátszást a rögzített hang visszajátszását biztosító egység, a digitális jelet hangfrekvenciás jellé alakító konverter, majd az erősítő és a hangsugárzók. Valójában mindez túl sok és túl komplikált, de most ez van, ez a szokás, ez az elfogadott és a divat is bizonyos tekintetben. A felsorolt eszközök a hangfelvételi és lejátszási láncnak nélkülözhetetlen elemei, ugyanakkor szembe kell néznünk azzal, hogy minden egyes elem valamilyen deformációt, torzítást, zajt okoz a felvételen. A kábelekről akkor még nem is beszéltünk. Mindezek tudatában belátható, hogy nincs esélyünk tökéletesen lekopírozni a valóságot.

Amikor hangfelvételt készítünk akkor a valóságnak csak bizonyos aspektusait tudjuk megragadni, elsősorban a technikai eszközök korlátai miatt. Maga a sztereo, a két csatornás rendszer a valóság igazi surround élményének csak felét adja vissza, a hallgatót kívül rekeszti az élményből, minden csak előttünk szól és mi nem igazán vagyunk benne. Ezt el is tudjuk fogadni, és a sztereo ilyen tekintetben egy nagyon kellemes művészi rögzítés és hangvisszaadási móddá vált az évtizedek során.

Az előbb felsorolt hangfelvételi lánc egyik legproblematikusabb része maga a hangsugárzó. Gondoljunk csak arra, hogy egy teremben egy nagyzenekar 120 hangszerének sok négyzetméteres felületen megszólaltatott hangszereit megpróbáljuk visszaadni mindössze néhány négyzetdeciméteres membránok rezgése által. Ez már itt sántít valahol. Az egészen biztos, hogy a teret egy hatalmas felület által gerjesztve egészen más élményt kapunk, mintha néhány hangszóró membránjával gerjesztjük és próbáljuk ugyanazt a hangi élményt visszaadni. A teret, a háromdimenziós élményt ezért nem sikerül maradéktalanul megragadni.

Ebbe jelen pillanatban bele kell nyugodnunk, inkább élvezzük annak a szabadságát, hogy ha már a valóságot nem lehet egy az egyben reprodukálni, akkor költsük újra tetszésünk és lehetőségeink szerint. Innentől lehet a hangfelvétel művészet. Én ennek tudatában készítettem minden eddigi felvételemet. Magát a hangfelvétel alapjait Kishonti Istvántól tanultam, aki pályafutásom első felvételeit, mintegy 10 éven át készítette. Később kialakítottam saját koncepciómat a hangfelvételek készítésében és azóta több tucat albumot készítettem saját magamnak idehaza és külföldön elsősorban akusztikus gitárosokkal.
A felvételeim technikájára jellemző, hogy a Jecklin tárcsát részesítem előnyben, mivel azzal egy nagyon életszerű, plasztikus sztereó hangkép hozható létre, mely valahol középúton helyezkedik el a műfej és az XY rendszerű felvételek között. A jó tér elválasztás miatt a hangforrásnak valódi mérete, kiterjedése van, nem olyan szúrósan pontszerű, mint a mono hangforrás a sztereó térben, hanem szinte tapintható, megfogható.

Mivel nagyon ritkán adatik meg, hogy igazán jó akusztikai környezetben tudjak felvenni, így meg kellett találnom azt a módot, ahol a valódi, a két fülünkkel érzékelhető térélményt minél jobban meg tudjam ragadni és visszaadni. A Jecklin tárcsa nagyon kedvez a hangforrás felvételének, sajnos azonban nem kedvez az akusztikus tér jó reprodukálásának. Egy kompromisszum, mint minden. Egyszerűen arról van szó, hogy másként kell a mikrofonokat elhelyezni, hogy egy tapintható, érezhető plasztikus hangforrást örökítsek meg, és mást, amikor a tér szélességét, mélységét, izgalmas lebegését és térérzetét kell visszaadni. Mivel ez két mikrofonnal nem lehetséges, így figyelmem a mesterséges térszimuláció felé fordult. 6 éven át dolgoztam a TC Electronic bétatesztereként, így volt lehetőségem beleásni magamat a mesterséges térérzet kialakításának lehetőségeibe. Manapság sokkal inkább elfogadható számomra egy plasztikus szépen megformált hangforrást felvenni egy reflekcióktól mentes szobában és belehelyezni egy mesterséges térbe, mint csupán felvenni valahol egy hangszert és egy statikus teret reprodukálni.

Számos észrevételt kaptam igen jó fülű emberektől, akik azt nem értették, hogy miért van a gitárjaimnak akkora dinamikája, mint egy Wagneri nagyzenekarnak és miért szól oly mikroszkópikus részletességgel, ami már abnormálisnak tekinthető.

Minderre megvan a magyarázatom, és egyben ez a koncepciómat is megfogalmazza. Mindenekelőtt számomra a gitár igenis egy zenekar. Én mint gitáros, ha elmegyek egy klasszikus gitár koncertre, általában nem élvezem a gitár hangját, legfeljebb a zenét, mivel ami a fülembe eljut, az 90 %-ban a falakról visszaverődő reflekció, és mindössze talán 10 % a gitárból eljutó direkt hang, ami függően a távolságtól és az előttem ülők árnyékolásától bizony elég szegény spektrális információt ad. Én megszoktam, hogy a gitárt mindig közelről hallom, még akkor is, ha nem a legkedvezőbb pozícióból, de akkor is sok-sok részletével, amelyek 5-6 méter távolságból már a levegőben elnyelődnek.

Én azt vettem a fejembe, hogy megosztom az emberekkel a gitár hangjának azt a gazdagságát, amit én is hallhatok, amit csak kivételes esetben hallhat egy hallgató vagy esetleg sohasem. Itt a XXI. Század elején, miért ne lehetne bemutatni a gitárnak azt a hangképét, ami valójában és sohasem hallhatnának? Ki hallhatja a gitár hangját 1 méter távolságból? Ott a legszebb és leggazdagabb.
Bár a felvételkészítés alapjait Kishonti Istvántól tanultam, jelenleg más műfaji irányba halad a felvételi koncepciónk. Az Ő felvételei megfelelnek a művészi fényképezés, fekete fehérben történő ábrázolás módnak. Addig az enyém sokkal inkább egy hyperrealista képhez hasonlít, ahol mikrorészletek is megjelennek.

Mivel a felvételeket 60-70 cm távolságból készítem, így a dinamikasáv szokatlanul széles, azaz a nagyon halk és a nagyon hangos szintek távol vannak egymástól. Az ilyen hangfelvétel hallgatásakor az erősítőt jól fel kell csavarni. Sajnos ma van egy nagyon rossz divat és tendencia: Ki tudja a leghangosabb felvételt elkészíteni. Én ebbe az értelmetlen versenybe nem szállok bele, mert a hangosságérzetben dinamika kompresszálással igyekeznek egymást túlszárnyalni. Az eredmény egy tényleg hangos felvétel, de a minősége igencsak silány lesz. A hangok tranziense sérül, a hangkép megváltozik, a térérzet összeomlik, és az állandó gyors hangerőváltozás az agyat fárasztja hallgatás közben. Sokszor előfordult, hogy valaki betette a felvételemet a CD lejátszójába és azonnal üzent, hogy halk a felvétel. Erre én visszaüzentem egy kérdéssel, hogy van-e a készülékén hangerőszabályzó? Aztán vette a lapot és a fáradságot, és felhangosította, majd jött az újabb üzenet, hogy nagyon szép a felvétel. Mert csupán ennyiről van szó. Én személy szerint nem vagyok hajlandó követni a rossz irányt, miszerint mindent kompresszálni kell a rádióadások és a kocsiban való lejátszhatóság, meg a számítógép tenyérnyi recsegő hangszóróján való lejátszhatóság érdekében. Így hát, ha lehet, kerülöm a mesterséges dinamika manipulálását. Helyette, ha már éppen kell, akkor más trükkjeim vannak. Például egy kb. fél kilós súly a gitár fejére akasztásával mechanikusan lecsökkentem a gitár dinamikáját. Fémhúros gitároknál a húrbefúző dugók általában műanyagból vannak. Ezeket az én gitárjaimnál bronzból készültekre cserélem. Csupán ezzel mintegy 6 dB dinamika kompressziót érek el a részletek elvesztése nélkül. Az általam készített zenék alapvetően nem fogyasztási célt szolgálnak, hanem zenehallgatási célokat. Hangesztétikailag pedig próbálok olyat teremteni, ami megfelel az ember természetes hallási mechanizmusának és pszichéjének. Mikor valami segédeszközhöz kell nyúlni, mindig megkérdezem magamat: Van ilyen a természetben? Ha nincs, akkor elvetem, de keresem az utat, hogy a hasonló szituációkat a természet hogyan oldja meg. Legtöbbször úgy, hogy nem megy az abnormalitás felé.

A kompresszor egy szükséges rossz, és gyakran hangoztatom, hogy még nem született meg az a kompresszor, ami nem bántja a hangot. Ha már valami okból szűkíteni kell a dinamikasávot, mert vannak elkerülhetetlen helyzetek, akkor inkább egyéb trükkökhöz folyamodom. Legtöbbször azonban nem akarok trükköket alkalmazni. Amikor megrendelésre dolgozom, akkor kell, hogy időnként kompresszáljam az anyagot. Ilyen esetben a plugin kompresszorok szóba sem jöhetnek, próbáltam vagy százat, szép a felületük, de egyik sem alkalmas arra, amit én szeretnék a hanggal. Ha már kompresszálnom kell, akkor a TC MD4 algoritmus DXP üzemmódját használom, eddig talán ez az egyetlen, amelynek a hangja semleges, nem formálja át a hangképet, és minimális deformációval dolgozik, sokáig megőrzi a részleteket, először kezd el kompresszálni és csak utána torzítani, de én sosem jutok el akkora kompresszióig, hogy legyen alkalma torzítani, valamint nem fárasztó a vele készült felvételt hallgatni.

Miért kelljen nekem is úgy felvételt gyártanom, mint a heavy metál zenét gyártó stúdiónak? Miért legyen valami abnormálisan hangos, ami egyébként halkan természetes? Sajnos az akusztikus gitárt néha ugyan jó szándékkal, de nagyon rossz megközelítéssel próbálják felvenni. Ilyenek az úgynevezett "unplugged" zenék, ahol egyébként remek rock gitárosok gyalázatos hozzá nem értéssel sikálnak a gitárokon, amiről semmit sem tudnak, sem ők, sem a hangmérnökök. Az akusztikus gitár hangfelvételéhez minimum azt kellene tudni, hogy az egyes gitártípusok milyen irányban, mit és hogyan sugároznak, hogyan befolyásolja azt a játékos stílusa és miként érzékeli mindezeket egy-egy adott mikrofon. Azt hiszem ez túl sok azoknak, akik egész életüket azzal töltötték, hogy egy Shure mikrofont a gitárhangfal hangszórója elé tették, és ugyanezt a mikrofont az akusztikus gitár hangnyílásába rakták, ha éppen egy akusztikus gitárt kellett felvenni. Arról nem is beszélve, hogy az akusztikus gitár hangjának esztétikája van, amit a megfelelő zenei anyag áthallgatásával, tanulmányozásával és nem utolsósorban a jó ízlés kialakításával lehet megszerezni.

Két éven át 3 havi rendszerességgel dolgoztam a német Acoustic Music Records stúdiójának vezető hangmérnökeként. Mielőtt odakerültem, ott olyan felvételek is kiadásra kerültek, amiket egyetlen mikrofonnal vettek fel, teljesen szárazon zengetés nélkül, jó erősen kompresszálva. Ezek számomra hallgathatatlanok voltak. A feladatomnak azt éreztem, hogy megváltoztassam ezt az egyébként divatos, de értelmetlen és hangilag esztétikátlan állapotot. A tulajdonos, producer elfogadta a koncepciómat és azóta a cég igazán kellemes, pihentető gitárfelvételeket készít és ad ki. Ma is készülnek hallgathatatlan felvételek ebben a műfajban főleg Amerikában, ahonnan bármi jön az itthoni ember azonnal elhiszi és feltétel nélkül jónak gondolja, azt hiszi az a jó....majd elkezdi utánozni... Sok amerikai felvételen hallani, hogy visszaléptek a hatvanas évekbe, ahol minden monóban szólt, még a korai sztereó idejében is monó volt sok minden, legfeljebb két hangfalról szólt. A minap egy amerikai producer mutatott gitár felvételeket és megkérdeztem, hogy miért használ csupán egyetlen mikrofont. Erre ő azt mondta, hogy nem tudja elviselni a fáziskioltást, amit a másik mikrofon jelenléte okoz. Még azt is elviseli, hogy a gitár csak egyetlen pontból szólt, szúrósan kiterjedés nélkül, tér nélkül. Az udvariasság visszatartott attól, hogy azt mondjam neki, hogy ha nem szereti a fáziskioltást, akkor fogja be az egyik fülét, mert akkor garantáltan nem lesz fáziskioltás.....Ez az eset elgondolkodtatott, és azt a szituációt idézte fel, amikor az ember egy füllel hall csupán. Ez is abnormális. Fáziskioltás nélkül nem létezik térélmény. Ezt be kell vállalni. Nélküle legfeljebb csak szerény falfirka keletkezik, maximum egy karikatúrája a valóságnak.

A másik sokat misztifikált dolog a mikrofon kérdése. Több ezer igazán finom és jó mikrofon létezik. Egyiket másikat felkapja a divat és szárnyal a siker szárnyán, miközben legfeljebb egyetlen feladatra alkalmas. Mindegyik csupán valamilyen módon képes megragadni a valóságot. Természetesen léteznek kedvenc mikrofonjaim is, de nem ez a lényeg. Sokkal fontosabb a hangszer minősége és a zenész készségei, a felvétel koncepciója, annak tudata, hogy mit szeretnék és hogyan ábrázolni és ahhoz tudjak mindent. Majdhogynem bármilyen mikrofonnal lehetséges meghökkentően jó felvételt készíteni, ha az ember tudja, hogy a hangszer és a mikrofon hogyan viselkedik és hogyan, milyen módon tudnak együttműködni.

A mesterséges térérzet eléréséhez megvannak az elgondolásaim és az eszközeim is. Tudom, hogy mit akarok hallani és azt meg is tudom csinálni. Olyan eszközöket használok, amik nem színeznek semmit a hangon. Általában nem a termet vagy a térszimulátort szeretem ábrázolni, hallani, hanem magát a muzsikát. Száműzni kellett a szótáramból azt a szót, hogy zengetni. Helyette fel kellett vennem egy új szót a térszimulációt. Ez eszközben és koncepcióban is mást, de főképpen

többet jelent. Azt szeretem, ha a teret inkább csak érzem, mint hallom. A térérzettel művészi módon lehet bánni, ha a zene is engedi.

A felvételeken sohasem használok EQ-t. Hiszek abban, hogy a hangszerben minden információ ott van, amit meg kell, vagy meg lehet mutatni. Ha valami mégsem tetszik a hangképben, akkor addig helyezgetem a mikrofonokat, amíg meg nem kapom azt, amit szeretnék hallani. Néha 1-2 cm-en múlik az egész. Ez is egyfajta természetes "EQ használat", de ilyenkor nem vesztek információt. Ezért is említettem, hogy bármilyen jó mikrofonnal lehet gyönyörű felvételt készíteni. Egyik a másiktól leghallhatóbban hangképében különbözik, ezért általában a mikrofon megfelelő elhelyezésével manipulálok és az elképzelt hangképet mindig megkapom. Persze ehhez az kell, hogy a gitárt, mint akusztikusan működő eszközt nagyon jól ismerjem.

Végül egy utolsó gondolat. A felvételeken szeretem a csendet is ábrázolni, hiszen a felvételen valamihez viszonyulnia kell a hangnak. Ez főleg zene kérdése. Ha ez nincs meg, akkor nincs meg a jin és jang, azaz az univerzum legfontosabb törvénye, a két ellentétes aspektus. A tudatállapotunk erre van behangolva. Aki ezt nem veszi figyelembe, az nem képes művészit alkotni.

Nagyszerű dolog finom művészi hangfelvételekről, azok készítéséről beszélni, ugyanakkor szomorú dolog az, hogy akikért mindez történik már jó régóta zajfüggők, zajt fogyasztanak, ráadásul saját beleegyezésük nélkül, gyakorlatilag mindenütt, kicsit mintha elfelejtettek volna hallgatni sőt hallani is.....

Szabó Sándor

2007-04-28 22:55:20