A gitár története I.

Bár napjainkban a gitár tűnik a legismertebb, legnépszerűbb hangszernek ugyanakkor az a tapasztalatom, hogy keveset tudnak róla az emberek. A gitár a hatvanas években egy generáció jelképe volt, a rajta játszott zenékkel együtt. Mára a jelkép átalakult, elhalványult miközben a gitárzenék sosem látott gazdagságot értek el. Mégis, az új, számítógép imádó és internet függő generáció számára már mást jelent a gitár, csupán egy hangszert, főleg szórakoztató zenei hangszert. A gitár komoly és modern kultúrája szinte hozzáférhetetlenné vált. Ezért úgy gondolom, hogy a gitárt újra és újra be kell mutatni és népszerűsíteni kell az újabb generációk számára is. A magyar zenekultúrába a gitárt a globális kultúra terjedése hozta be. Zenei hagyományunkban a gitár ismeretlen, annak ellenére, hogy a őseink használták a kobozt és egyéb keleti húros hangszereket, azonban a kereszténység felvételével az ősi tradíciónk és a kultúránk is feledésbe merült. Így csak annyi került át hozzánk a gitárból és amennyit a nyugati kultúra átengedett. Nem dicsekedhetünk olyan gitár tradíciókkal, mint az olaszok, a spanyolok, a németek, vagy akár az oroszok. Természetesen a gitár hazánkban is megtelepedett, de gyökértelenül, így aki ma idehaza gitározik az többnyire idegen kultúrák zenéit játssza rajta. Megérne egy tanulmányt annak kiderítése, hogy milyen pengetős húros hangszerek és milyen zenék lennének itt most, ha a Hun Birodalom nem sorvad el és megőrzi a keleti zenei és kulturális hagyományait.

A következő hetekben, hónapokban a gitár történetét dolgozom fel tőlem telhető részletességgel.

A pengetős húros hangszerek eredete

A gitár eredetét többféle módon, több irányból lehetséges kutatni. Az egyik legkézenfekvőbb módszer a nevének eredet kutatása, azaz etimológiai módszerekkel történő felderítése. Ily módon nagyon messzire vissza lehet tekinteni az időben. A gitár neve is sokat elárul eredetéről. A "tar" perzsa nyelven húrt jelent. A perzsák legrégebbi 3 húros hangszerét "setar"-nak nevezik. A "seh" hármat jelent a nyelvükön. Így setar néven terjedt el ez a pengetős húros hangszer.

Érdekes vonatkozás az indiai szitár neve, ami ugyan nem 3 húros, hanem sokkal több, mégis az eredetet őrzi a hagyomány. Ez alapján bátran feltételezhető, hogy a 2500 éves indiai zenei hagyományban a szitár már mint kialakult hangszer került be, ami azt engedi feltételezni, hogy a perzsáknál már előtte megvolt setar néven. Később a hangszer feltűnt a görög világban is. A "kithara" nevű hangszer időszámítás előtt 520 körüli időkből származó vázán már ábrázolás formájában is jelen volt. Ez a hangszer 7-11 húros volt, nem gitárszerűen játszottak rajta, sokkal inkább tekinthető egy hárfának.

Ha elgondolkozunk a nevek hangzásán és összehasonlítjuk a setar, szitár, kithara, citera, gitár neveket, akkor felötlik az, hogy minden húros hangszernek vélhetően egyetlen őse létezett, amit talán setarnak neveztek és perzsa eredetű. Mivel a globális nyugati kultúra tűzzel vassal igyekszik kiirtani az ősi tradicionális kultúrákat, így a közép-ázsiai kulturális eredeteket is, különösen, ha perzsa, gyakran félre magyarázzák és érdekeiknek megfelelően kommunikálják. Eddig minden jel és lelet a közép-ázsiai eredetre utal, ami természetesen azért sem tetszik a globális kultúrkörnek, mert más egyéb is kiderülne, például az is, hogy a nyugati kultúra által írt történelem nagy része hamis alapokon áll. A gitár története ugyan nagyon ártatlan és senkit sem bánt, azonban a valós tények feltárása már túl mutatna a gitáron, és messzebb vezetne a kívánatosnál.

A húros hangszerek a minden hangszer közül a legősibb múltra tekintenek vissza. Már az 6000 évvel ezelőtti fejlett egyiptomi és távol-keleti kultúrákban felbukkant valamilyen húros hangszer melyekről feljegyzések, képek képzőművészeti alkotások maradtak fenn. Így például egy híres lelet a 3500 éves Har-Moses gitárról fennmaradt.

A sumér, babiloni, hettita birodalomból, Mezopotámiából és Egyiptomból karcsúsított testű lantok ábrázolásai maradtak fenn. Egy ilyen hangszer tárgyi emlékként is fennmaradt az i.sz. 4 századi Egyiptomból. A legelső pengetős húros hangszerek a citerafélék voltak, melyek a mai napig is jelen vannak a távol-keleti klasszikus zenékben. Ugyanígy a hárfafélék is a legősibb hangszercsoportot képviselik. Míg a citerafélék a keleti féltekén, a hárfafélék inkább északon terjedtek el és egy idő után mindkettő, mindenütt megjelent. Az alábbi képen látható, hogy Egyiptomban mindegyik felsorolt hangszerféle használatban volt.

A rezonátor dobozzal és nyakkal ellátott lantfélék múltja is nagyon régre nyúlik vissza. Már 4000 évvel ezelőtti korokból is vannak történelmi leletek a gitárok őseiről. A pengetős húros hangszereknek különféle lantszerű változatait a keleti és közép-ázsiai valamint az afrikai kultúrákban is fel lehet fedezni. Az alábbi kép egy afrikai hangszert ábrázol, melynek húrfelfüggesztése a cora nevű afrikai hárfára emlékeztet.

Az arab birodalom terjeszkedése folytán eljutott egészen a mai Tunéziáig, de a 8. század elejére gyakorlatilag Afrika többi észak -nyugati része is arab kézre került. Az akkorra már egységes arab világ 827-ben elfoglalta először Szicíliát, később pedig az Ibériai félszigetet is, ahonnan csak 1492-ben távoztak. Az arab kultúrával a citerafélék, a koboz, a lantfélék, a kithara is eljutott Európába. Persze azt is figyelembe kell venni, hogy az afrikai őslakosok is rendelkeztek húros pengetős hangszerekkel. A legvalószínűbb eredete tehát ebből a kettős közép ázsiai arab és észak -afrikai hatásból származik. Mint minden történet a gitár története sem mentes a feltevésektől. Egyes források szerint a gitárt a föníciaiak hozták be Európába, állítva hogy, hogy a gitár nem arab területről került hozzánk. Persze amit a föníciaiakról lehet tudni, inkább az feltételezhető, hogy kereskedtek a hangszerekkel, és így valóban segítettek a hangszereket eljuttatni Európába, de mint a kereskedő népeknek általában a kifejlesztésükhöz nem sok közük lehetett. Más források sokkal inkább a mór hatást valószínűsítik. Ennek az adhatott alapot, hogy a 14. századból fennmaradt spanyol főpap El Libro de buen Amor című írásában a "guitarra ladina"-ról azaz a latin gitárról, az éles hangú mór gitárról tesz említést. Mások pedig épen a mór eredetet cáfolják meg. Akárhogyan is lehetett, a gitár őse, ha nem is egy időben, de valószínűleg több úton érkezett Európába és több hatásnak kitéve fejlődött mai formájára. Mindez azt is mutatja, hogy kinek hova húz a szíve, annak megfelelő mítoszt formál, így mindenféle információ csak lehetségességet takar. Az viszont mindenképpen tény, hogy kb. az 1300-as években tűnt fel a gitár nevű hangszer Spanyolország déli csücskén.

A gitár kezdetben nemesi udvarokban és tehetősebb emberek házaiban tűnt fel, többnyire nők játszottak rajta és kifejezetten műkedvelő hangszerként tartották számon. Népszerűsége egyre nőtt és lassan elindult meghódítani immár az országok nemcsak arisztokrata, hanem polgári rétegeit is. Később azonban kezdték a férfiak is felfedezni ezt a hangszert. Eddig a pontig is legalább 300 év telt el. A hangszer lassú fejlődésnek indult, a katalán törzsek és más ott élő népcsoportok szinte sajátjuknak érezve ezt a hangszert hamarosan magas szintű hangszeres népzenét hoztak létre Spanyolország területén. Ez a zene volt az őse a mai flamenkó zenének. A magas fokú technikát igénylő, nagyon magával ragadó muzsika aztán feltűnővé tette magát a hangszert is.

A korai gitár

A korai, már gitárnak nevezett hangszerekről képzőművészeti alkotások, festmények, kódexek rajzai, faragványok, adnak információt számunkra. A múzeumokban őrzött legrégebbi teljes méretű, 5 pár húros gitár az 1590-es évekből való, egy portugál mester Belchior Diaz építette, több, mint 420 éves.

Azóta a hangszer több fejlődési szakaszon ment át. A kezdetben a kis méretű női kezekhez jól illeszkedő hangszert a nagyobb hangerő érdekében duplán húrozták, ami valamelyest növelt a hangerején, de egyben új hangszínt is hozott.

Ezzel a hangszínnel kezdődött a lant pálya futása is, bár annak története kissé másként alakult, mint a gitáré. A XVIII. Századtól kezdődően már gazdagabb leletek is fennmaradtak gyűjtőknél és múzeumokban fellehetően. Az alábbi képen jól látható miként formálódott a gitár majd félévszázad alatt.

A gitár formája a 16. századra már gyakorlatilag szabványossá vált. Kialakult a nyolcasra emlékeztető forma, ami az ülve történő játék közbeni hangszertartást könnyítette meg. Ezzel a formai átalakulással a gitár gyakorlatilag elvesztette hangjának lanttól kölcsönzött ősi jellegét, és egy önálló hangszínnel kezdett megjelenni.

A húrok számát tekintve eddig a pontig a lanttól átvett dupla húrozás terjedt el, mégpedig 5 pár húrral. Vannak példák 7 húros gitárra 3 dupla és plusz egy húr kombinációjában is. Az 5 pár húros változat még ma is fennmaradt a brazil viola caipira nevű kis gitárban.

Egy 1551 és 1555 között Adrien Le Roy és Robert Ballard által írt és fennmaradt gitáriskolája még 4 húrpáros gitárra íródott. Az ilyen 8 húros gitárok egészen a 17. század közepéig fennmaradtak.

Gaspar Sanz 1697-ben kiadott gitáriskolája szerint Vicente Espinel már egy ötödik húrpárt is felszerelt a hangszerére. Spanyolországban Luis Milan(1535), Miguel de Fuenlanna(1554), és Esteban Daza (1576) keze által rengeteg gitárdarab maradt fenn tabulatúra formájában, amelyből kiderül, hogy nemritkán 7 húrpáros gitárra is írtak darabokat, azonban a 6 húrpár kezdett általánosabbá válni. Miközben a lant a korszak legkifinomultabb hangszerévé fejlődött, a gitár valamelyest egyszerűsödött és egy népszerű, műkedvelő hangszerré vált. A gitár irodalma azonban ennek ellenére vagy talán éppen ezért egyre gazdagodott. Spanyolországban Francisco Guerau (1694) tabulatúrája és Gaspar Sanz(1697) gitáriskolája jelent meg. Itáliában Antonio Carbonchi (1640), Carlo Calvi (1646) és Domenico Pellegrini(1650) tabulatúrája látott napvilágot. Gyakorlatilag ugyanebben a zenetörténeti periódusban Németországban Johann Caspar tabulatúrája jelent meg 1652-ben. Ebben az időszakban Franciaországban is keletkeztek gitárdarabok és jelentek meg tabulatúra formájában. A franciák ugyancsak jeleskedtek a gitár építésben is, és a mai napig fennmaradt hagyományok szerint épülnek nagyszerű francia hangszerek.

Itáliában is hatalmas népszerűségre tett szert a gitár. A XVIII. Századi olasz mesterek sokat tettek azért, hogy a gitárra írott zenék a világon mindenütt elterjedjenek. Néhány mester nevét érdemes felsorolni: Fernando Carulli ( 1771-1841), Matteo Carcassi (1792-1853), Zani De Ferranti (1800-1878), Mauro Giuliani (1781-1829). Ezek a mesterek nemcsak a gitáron játszható zenét teremtették meg, hanem annak játéktechnikáját is folyamatosan fejlesztették.

Ugyanez mondható el a spanyol mesterekről is. Pár nevet itt megemlítenék, közöttük olyat is, akinek munkássága a XVIII. Századtól egészen a XX. Századig nyúlik: Dionisio Aguado (1784-1849), Fernando Sor (1778-1839), Julian Arcas (1832-1882), Francisco Tarrega (1852-1909)

Bár a gitár fejlődése egy időben több országban is zajlott, mégis talán a spanyolok tettek hozzá a legtöbbet és így vált országuk kulturális, zenei jelképévé és gyakran hallani ma is, hogy Spanyolország a gitár hazája. Így a nylon húros klasszikus gitárt ma már spanyol gitárnak is nevezik.

A gitár lassan elterjedt egész Európában. A 16. század második felére már a mai Hollandia és Belgium területén sőt Angliában is megjelenik, de nemcsak nyugati irányba, hanem keleti irányba is terjedt, így gyakorlatilag a XVIII. Századra Oroszországban is megjelenik és elterjed a gitár. Olyannyira, hogy az orosz mesterek a tovább fejlesztésén kezdtek dolgozni, aminek eredményeként kezdett terjedni a 7 húros gitár és egyre több zeneszerző írt darabot 7 húros gitárra. Fontos megjegyezni Andreas O. Sichra (1772-1861) nevét, akinek nevéhez köthető a 7 húros gitár. Életében 75 darabot komponált 7 húros gitárra.

A gitár szerkezeti fejlődése is megindul. A hangszer a kissé szögletes, piskótára emlékeztető formája egyre inkább kezdett egy gömbölydedebb, a nyolcasra emlékeztető formára változni, így a 18. század végére általánossá vált ez a gömbölydedebb forma. A 18. Század közepéig gyakorlatilag az 5 húrpárral ellátott gitár volt egyeduralkodó, majd 1780 körül megjelent a 6 húrpárral ellátott gitár. Közben arról is lehetett hallani, hogy olasz és francia mesterek szimpla 6 húros gitárokat is készítenek, mert a gitárosok igényelték az egyszerűbb hangolást. Érdekes az is, hogy Aguado 1825-ben Madridban Escuela de Guitarra címen megjelent munkájában olyan hangszerről tesz említést amelynek 5 pár húrja unisonóban volt hangolva, a legmélyebb húrpár pedig oktávra. Ezen a gitáron ritkán lehet tisztán játszani, mivel a harmóniák tisztasága a dupla húrok gyakorlatilag egyformára való hangolhatatlansága miatt nem érvényesülhet tökéletesen. Vannak példák olyan ma is fennmaradt múzeumokban látható hangszerre is, ahol 5 szimpla húr található. Az átmenet a dupla húrról a szimplára és az 5 húrról a 6 húrra, nem volt azonnali és egyöntetű. 1800-ra már a 6 húros gitár is elérte azt a fejlettségi fokot, amivel versenyben maradt hangerőben a dupla húros változattal. Az alábbi képek ezt a fejlődést jól mutatják:

A modern klasszikus gitár kialakulása

A 19. század vége felé akadt valaki Spanyolországban, aki sok-sok kísérletezés után épített egy akkor még különösnek vélt, a megszokottól kissé nagyobb méretű gitárt, ami immár nagyon közel volt a mai spanyol gitárhoz minden tekintetben. A készítőt Antonio de Torres Jurado-nak hívták. (1817-1892). Innen számítjuk a modern klasszikus gitár születését. Innentől a spanyol készítők kezeiből valamelyest nagyobb testű gitárok jelennek meg, amelyeken nem a hagyományos lant merevítést alkalmazzák, hanem egy legyező formában elrendezett újszerű merevítés módot alkalmaznak.

Ez a megoldás a gitár hangerejét növelte és a hangszíne is teltebb lett. Hangja már inkább emlékeztetett a mai gitáréra, mint a lantéra. Ez az építésmód elkezdett terjedni más országok gitárépítői között is. Az alábbi kép egy FE18 jelű 1864-ből származó Torres gitárt mutat.

Torres fejlesztéseinek eredményeként a gitár teste még nagyobb lett, a húrtávolsága 650 mm-re nőtt, a nyak szélessége is ez idő tájt alakult a mai méretre, és ez a gitár már 6 szimpla húrral volt ellátva és a ma is használt EADGHE hangolásra volt tervezve. A rezonáns tető 5-7 legyező formájában elhelyezett merevítő bordát kapott, és a következő 100 évre ez az építésmód vált meghatározóvá a mai napig.

Ezt követően a gitárkészítők egy új generációja kezdte meg a gitár fejlesztését a Torres által kijelölt úton. Itt érdemes megjegyezni azon spanyol mestereknek a nevét, akik aztán tudásukat továbbadva generációról generációra hagyományozták tovább a klasszikus spanyol gitár minden titkát. Vicente Arias(1845-1912), Manuel Ramirez(1869-1920), Enrique Garcia(1868-1922), Santos Hernandez(1873-1951) Domingo Esteso(1882-1937), Francisco Simpliccio(1874-1932) és Marcelo Barbero, aki 1957-ben hunyt el. A fent említett mesterek gitárjai külsőre alig tértek el egymásétól, azonban a belső megoldások valamelyest különböztek mindegyikük hangszereiben. Ezek a kis változtatások biztosították a fejlődés lehetséges alternatíváját az áhított hangzás elérésében. A gitár fejlődése azonban nem kizárólag spanyol területre szorítkozik. A németek, angolok, franciák és olaszok nagyon sokat tettek a gitár fejlődéséhez. A német Hermann Hauser gitárjait még ma is használják és féltve őrzik tulajdonosaik. Egyre több gitárkészítő tűnik fel Angliában és más helyeken így például még Japánban is. David Rubio volt az első egyik igazán elismert angol gitárkészítő. Jelen pillanatban például a madridi születésű Jose Romanillos Angliában él és ott dolgozik.

Mint láthatjuk mire a kis 4 húrpáros gitártól eljutottunk a 6 húros nagyobb testű mai hangszerig, bizony több évszázad telt el. Az elmúlt évtizedekben már csupán egy nagy áttörés volt a gitár fejlődésében. A bélhúrokat felváltották a nylonból készült húrok a mély húroknál pedig műselyem alapanyagra tekert rézötvözet lett a megfelelő anyag. Az új húrok, még nagyobb és erősebb építésű gitárokat igényeltek így a hangerő is megnövekedett a hangszín pedig szélesebb, átütőbb lett.

Az elmúlt évszázadban a gitárépítés súlypontja Spanyolországba tevődött át, és a spanyol mesterek kísérletezték és finomították ki a ma is használatos építési megoldásokat. A gitárépítésben nagyon erősen uralkodik a hagyomány. Minden olyan kultúrában, ahol egy eszköz egzakt működése nincs feltárva, ott a kísérletezés és az empirikus megoldások vezetik a fejlődést. Márpedig a gitár éppen ilyen eszköz. Addig, amíg az akusztika és a fizika tudománya nem jutott addig a pontig, hogy mérhetővé és adott esetben láthatóvá majd kiszámíthatóvá tegyék valamely jelenséget, addig csak a kísérletezés marad az egyetlen lehetőségnek. A gitárépítésben a bevált megoldásoktól ezért nem szívesen szakítanak és ez az egyik oka, hogy Torres óta a spanyol klasszikus gitár lényegét tekintve ugyanolyan maradt, néhány milliméteres méretkülönbségeket leszámítva gyakorlatilag a Torres féle építésmód konzerválódott.

A spanyol hódítás az amerikai kontinensen különösen Dél-Amerikában eredményezte azt, hogy a gitár szinte a mindegyik országban az elsőszámú hangszer lett. Így például a brazil vagy mexikói zenében a gitár mindig főszerepet kap.

A flamenkó gitár

A spanyol klasszikus gitár építési stílusa két irányban indult. Egyrészt kialakult a klasszikus koncert gitár, másrészt kialakult egy népi változata, mely építési megoldásaiban minimális eltéréseket mutat, de anyagában és hangjában egy egészen másféle irányt képvisel. Míg a klasszikus gitár oldalát és káváját többnyire indiai vagy brazil rózsafából készítik, addig a flamankó gitár oldalát és káváját ciprusból. A gitár fele olyan nehéz, mint a klasszikus. Ezek a különbségek döntően befolyásolják a hangszer hangját. Azt bizonyára nem sokan tudják, hogy miért lett a ciprus a flamenkó gitár anyaga. A spanyol cigányok nem voltak tehetős emberek, így csak olcsóbb gitárt engedhettek meg maguknak. A képen egy Ramirez készítésű flamenkó gitár látható. A Ramirez az egyik legrégibb spanyol gitárkészítő dinasztia és ma is a legkiválóbb hangszereket készítik.

Mivel a ciprus azon a vidéken általánosan elterjedt fafajta, bőven volt belőle, olcsósága miatt kézenfekvő volt, hogy abból készült gitárokat vásároljanak a romák. Mivel a hagyomány nagy úr, így egymástól megkívánva a ciprus gitárt, lassan elterjedt közöttük és a zenéjüknek mára alapvető hangszerévé vált a ciprusból készült gitár, annak jellegzetes kopogós, robbanékony hangzásával. Mivel a flamenkó zene időközben igen népszerű lett, egyre többen szerették meg a ciprusból készült gitárokat, így a fa ára is magasabb lett és napjainkban egy mesteri szinten elkészített ciprus gitár ugyanannyiba kerül, ha éppen nem drágább, mint egy brazil rózsából készült.

A nagy felfedezés: a nylon húr

A klasszikus gitár fejlődésének egy fontos mérföldköve volt a nylon húr felfedezése. Előtte minden húros hangszeren állati bélből sodort, gyantával keményített húrokat használtak, a vastagabbakat pedig fémhuzallal sodorták be. A nylon történetéről is létezik egy egész könyv, azonban minket csak a gitár vonatkozásában érdekel. Az nylon feltalálása a E.I. duPont de Nemours, Inc. cég nevéhez köthető. 1934-ben állították elő szintetikusan kőolaj származékokból. A legenda szerint a híres spanyol gitárművész Andrés Segovia egy alkalommal a tengerparton sétálva a halászokat figyelte és közelebb érve feltűnt neki, a háló anyaga. Arra gondolt, hogy vajon hogyan szólna a gitár, ha egy ilyen nylon szálat feszítene ki rajta. Szerzett belőle egy darabot és kipróbálta. Kiderült, hogy a gitár sokkal hangosabb, tisztább és dinamikusabb hangú lesz ilyen húrral. Meg is kereste a DuPont céget, akik láttak fantáziát a nylon húrok gyártásában és innentől lassan a nylon húr kezdett egyre nagyobb teret hódítani. Az új anyag felkeltette a hangszerkészítők figyelmét is, hiszen a nagyobb húrfeszítő erő kihívást jelentett számukra a gitár statikai megoldásában mivel a hangszereket erősebbre kellett építeni, hogy állja a nagyobb feszítő erőt. Most már közel 80 éve ismerjük és használjuk a nylon húrokat és ezzel valójában eljutottunk a jelenleg is hallható klasszikus gitárhangzáshoz.

A húrokat illetően azért el kell mondanom, hogy a gitár fejlődését a külvilág technológiai fejlődése tette lehetővé. Az új anyagokat a hadászathoz és más gazdasági tevékenységekhez fejlesztették ki. Senkinek eszébe nem jutott volna, hogy fogjunk össze és fejlesszük ki a modern nylon gitárhúrt. Ez még ma is elképzelhetetlen, hiszen a nylon húrgyártó cégek ugyanabból az alapanyagból vágják méretre a húrokat, ahonnan a horgászboltok is szerzik a horgászzsinórokat.

A klasszikus gitár építés új irányzatai

A 70'-es évek végén feltűnt pár érdekes merevítési megoldás. Ezek közül az amerikai Michael Kasha által, teljesen tudományos elvek szerint kidolgozott rendszer érdemel figyelmet. Így mostanra már eltűnt a Torres merevítés szinte kizárólagos dominanciája, mert megjelentek másféle merevítésű gitárok is. A Kasha rendszer előnye az, hogy kiszámítható az eredmény, megfelelő ismeretek és tapasztalatok után a gitárkészítő kedve szerint képes megszabni a gitár hangját. Sajnos a gitárosok azonban nem olyan nyitottak, mint néhány gitárkészítő, így már csupán esztétikai okok miatt is visszautasítják a Kasha gitárt. Ugyanis a Kasha rendszer speciális fejszére emlékeztető alakú húrlábat igényel. A Kasha gitár másféle hangon szól. Hangkitartása a magas és a mély húrokon közel egyforma, még a legmagasabb fekvésekben is sokkal hosszabban szólnak a hangjai. A felharmónikusai is kissé mások, ezért aki a spanyol hanghoz szokott, csak nehezen fogadja el a Kasha gitárt. Az alábbi képen a egy Kasha merevítés látható.

Egy másik érdekes, nagyon figyelemre méltó és egyre népszerűbb megoldás az ausztrál Greg Smallman rácsos szerkezetű merevítése. Smallman elég radikális módon teljesen újragondolta a gitárépítést. Sok érdekes megoldást mutatott be, azonban ő is hasonlóan a Kasha rendszerhez elég sok szkeptikus elutasítást kapott. Bár számos nagy nevű művész játszik Smallman gitáron, még mindig sok idő kell, mire az emberek megszokják ezt a fajta hangot is. A rácsos szerkezetű, balzafából és karmon kompozitból készült Smallman merevítéshez hozzátartozik még az is, hogy a tető alig valamivel vastagabb, mint 1 mm. Ez a középtartomány hangsúlyos jelenlétét okozza a hangzásban, és aki megszokta a Torres gitár édeskés tónusát, nehezen fogadja el a Smallman gitár néha bendzsóra emlékeztető kissé nazális hangját. Ettől függetlenül a Smallman gitárok csillagászati árakon várják gazdáikat, hosszú várólista van rájuk. Ausztráliában egy új gitárépítő generáció dolgozik Smallman rendszere nyomán.

Az alábbi képen egy Greg Smallman gitár belseje látható. Érdekes, a perem mentén futó plusz merevítő, és a hosszanti teherviselő gerendák.

A rácsos merevítés nemcsak Greg Smallmannek jutott eszébe, hanem már korábban az egykori Ramirez tanítvány. A japán Masaru Kohno is rácsos szerkezetű gitárokat kezdett tervezni és építeni. A spanyol építésmód is szerteágazó, és mivel Kohno mester behatóan tanulmányozta, találkozott pár olyan flamenkó gitárral, aminek a merevítői nem legyezőszerűen futottak, hanem teljesen párhuzamosan. Ezt az elvet kombinálta a keresztbe futó gerendákkal és valójában eljutott egy rácsos szerkezethez.

A nylon húros gitár merevítési rendszereiben a három (Torres, Smallman és Kasha) módszerén túl egyre többen kísérleteznek még újabb merevítésekkel vagy egymással kombinálják őket. Így például kezd terjedni a radiális merevítés valamint a fémhúros gitároknál bevált X merevítés kombinációi. A merevítés módja jelenti az egyik kitörési pontot a hagyományos építésmódból és a hangzásból.

Végül egy kép, melyen a számtalan merevítési lehetőségek közül kiragadtam néhányat.

Szabó Sándor

2012-03-12 13:00:00