A gitár története II.

A fémhúros gitárok története

A fémhúros gitár története nem tekint vissza oly nagy múltra. Az oka elsősorban az anyag megmunkálás technológiájával függ össze. Amíg nem tudtak fémhuzalt előállítani, addig fémhúrok sem létezhettek. A fémhúr megjelenése jóval megelőzte a nylon húrét, hiszen a nylon csak az 1930-as években jelent meg, előtte bélből sodort húrok voltak. A fémek húrokként való alkalmazás sokkal korábbi időkre tehető vissza, mint azt gondolni mernénk. A fémhuzal gyártása már időszámításunk előtti 800-1000-ben is létezett. Erről tanúskodnak az egyiptomi és egyéb keleti ékszerek, melyhez különböző anyagú és méretű huzalt használtak fel. Sőt Anatóliában, a mai Törökország déli részén is találtak időszámításunk előtt 2000-ből származó ékszereket, huzalokkal díszítve. Ez pedig eléggé meglepő. Azt persze le lehet szögezni, hogy a régi ékszerekhez puha nemesfémekből régóta tudtak huzalt gyártani, azonban az acélhuzal előállításával legalábbis itt Európában és Amerikában várni kellett.

Bár az írásom nem az ősi huzalgyártásnak akarja a nyomát felkutatni, ugyanakkor a fémhúros gitár történetéhez szervesen hozzátartozik. A modern történet tudomány eléggé mostohán kezel mindent, ami az őskultúrába nyúlik vissza és ezért nagy hallgatás van arról például, hogy Kínában már 500-800 évvel ezelőtt is sokkal magasabb technikai színvonal volt, mint Európában. Arra választ találni, hogy mikortól használtak legelőször acélhúrt egy húros hangszeren, megérne némi kutatást. Érdemes lenne alaposan utánanézni és valószínűleg meglepődnénk az eredményen, mert a mai gondolkodás hajlamos mindent a nyugati világból eredeztetni, ami hasznos, ami új és ami technikai vagy technológiai. A keleti világban már évezredekkel ezelőtt léteztek olyan fejlett technológiák, amik Európában csak az elmúlt 1-200 évben jelentek meg.

Amikor a bevándorlók magukkal vitték a gitárjaikat az Új Világba, akkor Amerikában a gitár történetének egy új fejezete kezdődött. Ha az amerikai kontinens egészét tekintjük, akkor azt állapíthatjuk meg, hogy Dél- és Latin-Amerikában a spanyol hatás erősen domináns maradt, mind zeneileg mind a hangszert illetően. A nylon húros gitár gyakorlatilag egyeduralkodó lett ezeken a területeken. Az észak-amerikai kontinensen, különösen pedig az Atlanti óceán által határolt partvidéken az ottani multi-kulturális és gazdasági háttér meghatározó jelentőségű volt az amerikai - vagy gyakran emlegetik így is - a western gitár kialakulásában. Az amerikaiak nagyon büszkék is a fémhúros gitárjukra, melyet legalább annyira a sajátjuknak tekintenek, mint a spanyolok a nylonhúros gitárt. Észak-Amerika története, ha nem vesszük figyelembe az eredeti őshonos indiánok kultúráját, akkor mindössze alig több mint 200 évre tekinthet vissza. A 19. század elején kezdődött az iparnak egy olyan fejlődése, ami minden másnak a fejlődését is magával ragadta. Ez idő tájt számos európai gitárkészítő vándorolt ki az új világba egy boldogabb és anyagilag kecsegtetőbb jövő reményében. Nagy részük meg is találta a boldogulását. Az amerikai gitárkészítés tehát mindenekelőtt európai gyökerű. A gitár történetét Amerikában is regényekbe illő sztorikba lehetne önteni. Van azonban pár fontos momentum amit érdemes kiragadni mert a mai napig is meghatározó az akusztikus gitár történetében.

Martin a színre lép

A történet egyik epizódja még Bécsben játszódik, ahol egy John Georg Martin nevű ládagyáros elkezdett gitárokat is gyártani az ismerős európai mintáknak megfelelően. Ez nem sokkal azelőtt történt, hogy a helyi hangszerkészítő szakszervezet panaszt emelt az ellen, hogy már a ládagyárosok is hangszereket készítenek, mindazok ellenére, hogy azok a hangszerek nagyon magas színvonalon voltak. Ezt az is motiválta, hogy John Georg fia Christian Friedrich a híres bécsi hegedűkészítő Johann Georg Stauffer műhelyében dolgozott, ahol számos nagyon jó gitár is készült.

A torzsalkodások oda vezettek, hogy a ládagyár néhány tehetséges munkása élükön Christian Friedrich Martin 1833-ban hajóra szállt és gyermekestül családostul New Yorkba emigrált. Mindezt annak reményében tették, hogy egy szabadabb társadalomban véghez tudják vinni elgondolásaikat, és így is történt. Néhány év múlva már a keleti partvidék legjelentősebb minőségi gitárgyáraként említették a Martin céget. A cég kiköltözött a Pennsylvániában lévő Nazarethbe és ma is ott működik.

Az amerikai gitár, ahogyan azt ott szeretik nevezni, több dologban eltér a hagyományos spanyol építésű gitártól. A különbség a változatos formájú és méretű testben, a rezonáns tető merevítésében jelentkezett és alapvetően abban, hogy fémhúrok kerültek a gitárra. Mindezek a változások már 1850 tájára készen voltak. Az amerikai kontinensen gyártott gitárok ezt megelőzően többnyire a spanyol legyező bordázatot viselték, vagy a keresztben elhelyezett lantbordázatot, illetve ennek egy erősebb továbbfejlesztett változatát a létrához hasonlító rácsos bordázatot. A megnövekedett testméret és a fémhúr azonban egy teljesen más merevítést igényelt. Martin figyelmesen tanulmányozta a lehetőségeket és beható kísérleteket végzett, mire a jelenleg is használt X merevítés kialakult. Kiderült ugyanis, hogy a klasszikus legyező forma, szilárdságilag nem megfelelő a fémhúros gitárhoz. A jellegzetes western gitárhang, az X merevítésnek köszönhető, és hihetetlenül népszerű lett igen hamar.

Az X merevítést ugyan szinte mindenki Martin nevével hozza összefüggésbe, de létezik két orosz származású Londonban dolgozó mestertől, D. és A. Roundhloff-tól származó két X merevítésű gitár 1830-ból. Martin barátja Henry Schatz Bostonban készített X merevítésű gitárt valamikor 1845 és 1851 között. De fennmaradt egy Schmidt and Paul márkanév alatt egy X merevítésű gitár New Yorkból aminek származási ideje valamikor 1839 és 1858 közé tehető. Martin X merevítésű gitárjai 1840 és 45 között jelentek meg a kereskedelmi forgalomban és mivel nála nagyobb darabszámban abban az időben senki sem gyártott és adott el gitárt, így az X merevítés a Martin névhez kötődik. Még maga Martin sem hangoztatta soha, hogy ő találta volna fel az X-merevítést de arra sincs közvetlen bizonyítékunk, hogy bárki más találta volna fel. Mindegy is, talán sokkal inkább közelítünk a valósághoz, ha azt feltételezzük, hogy az X merevítés mód, már az 1830-as évek körül ott volt a levegőben és valójában nem akadt nagyon más alternatíva a merevítésre, csak az X elrendezés és valaki ismeretlenül megcsinálta először.

Érdekes megjegyezni, hogy eközben Spanyolországban a Torres legyezőmintával épült nylonhúros gitár általános lett, a mai napig is a gitárok 99 %-a ezzel a merevítéssel készül náluk. A hagyomány oly erős, hogy egyszerűen nem vesznek tudomást másféle lehetséges megoldásokról, úgyhogy ha valaki Spanyolországban szeretne fémhúros gitárt venni, akkor arról még most tegyen le, mert olyat alig látni. Bár legutóbbi információim szerint a spanyol Alhambra cég készít fémhúros modelleket is, persze nyilván külföldi piacra.

Térjünk vissza az amerikai gitárhoz. A gitár amerikai történetében nem a Martin volt az első gyártó. Voltak már évtizedekkel hamarabb működő gitárkészítő manufaktúrák, azonban Martin volt az első, amely az összes többi közül minden tekintetben kiemelkedett és a figyelem középpontjába került. Martin működése során jött létre a legtöbb újítás.

A Martin adta azokat a formákat is, amik ma szinte kisebb fémhúros gitárt gyártó cég előszeretettel szinte milliméterre lemásol és alkalmaz. A Martin forma a gitárosokat és a gyártókat is vonzza, mert ismert és bevált, ezért utánozni mindig biztos eredményt ígér. A Martin által kitalált testformák jelölése szinte szabvánnyá vált. Így például a test nagyságát a kicsitől a nagyobbig 0, 00, 000 jelekkel van különböztetik meg. Az OM jelzés az Orchestra modellt, a D a Dreadnought modellt jelöli és így tovább. Az alábbi képen a teljesség igénye nélkül néhány jellegzetes Martin formát mutatok be:

A Gibson megjelenik

Külön fejezete a gitár történetének a Gibson megjelenése. Orwille Gibson egy angol emigráns fia, aki már New York-ban született 1856-ban, egy hegedűkészítő műhelyben dolgozott és remekül kitanulta miként kell a fát meghajlítani. Még fiatalon a Mitchigan állambeli Kalamazooba költözött. Itt mint könyvelőt alkalmazták és csak 1880 évek körül kezdett el hangszereket készíteni. Gibsonnak néha igen merész ötletei támadtak a hangszerkészítésről. Erről tanúskodnak korai csavart szarvú hihetetlen gazdagon díszített mandolinjai, amelyek nemhogy kiválóan szóltak, de nagyszerű faipari- és kézügyességbeli tudásról és esztétikai kifinomultságról is tanúskodtak. A hangszerek tetejét és hátulját domborúra készítette, hasonlóan a hegedűknél alkalmazott módon. Orwille Gibson évente csak mintegy tucatnyi hangszert készített, de ezzel máris felkeltette pár kalamazooi befektető érdeklődését. 1902 November 11-én megalapították a Gibson Mandolin-Guitar Mfg.Co.Ltd nevű társaságot. Hamarosan szabadalmi oltalom alá került több hangszertechnikai megoldása. Orwille Gibson 1915-ben kiszállt az üzletből, de egészen 1918-ban bekövetkezett haláláig a cég konzultánsa maradt.

A Gibson az 1930-as években kezdte igazi sikertörténetét, amikor hangosabb, nagyobb testű gitárokra volt szükség, olyanokra, amik egy zenekarban is megállták a helyüket. Ekkor a mandolin készítésnél alkalmazott építési módot felhasználva kezdték gyártani nagyobb számban az arch-top, azaz domború testű akusztikus gitárokat. A domborított tetejű gitárt Gibson már 1900 körül megépítette, egy nagyméretű 17 ½ collos Jumbo fazonú gitárt ovális hangnyílással. Ez tekinthető a későbbi Super 400 előfutárának. Maradt fenn Gibson gitár 1906-ból is, egy kisebb testű hangszer az L- sorozatból. Ennek testformája még a mandolin gömbölydedségét viseli magán, ami a mai napig megmaradt néhány jelenleg is gyártott gitárjaik testformáján. Az ötvenes évektől azonban az elektromos gitár lett a fő profiljuk és a történetüknek ez immár egy újabb diadalmenete és fejezete. A Gibson ma is ápolja a legjobb és legrégebbi hagyományait és akusztikus gitárok tekintetében a legjobbak között van ma is.

A többiek...

Érdemes megjegyezni pár más ugyancsak neves és jelentős gyártót. A korai amerikai gitár fejlődésének egyik fontos gyártója volt a Lyon and Healy és azok Washburn márkanév alatt gyártott gitárjaik. 1889-ben 25 évvel a megalapítás után már évente közel 20.000 Washburn gitárt gyártottak. Egészen 100.000 darabra ment fel ez a szám 1897-re. Hihetetlenül magas szám ez. A céget George Lyon Washburn és Patrick Joseph Healy jegyezte. Innen származik a Washburn márkanév is. A Washburn gitárokat valójában egy George Durkee nevű akusztikával és mechanikával foglalkozó mérnök tervezte, de a szabadalmi oltalom mindig a cég nevén lett bejegyezve.

Hasonló fontossággal bírtak a Larson testvérek, a National, az Epiphone, a Rickenbacker, a Guild valamint kicsit később a Fender is. A Larson fivérek korai gitárjai ma is csillagászati áron kelnek a gyűjtők között.

A Guild már a második generációs cégek közé számít. Bár a nagy cégek felfalják a kicsiket, a márkanéven keresztül tovább élnek ezek a cégek. Így például a legendás Epiphone márka a Gibson tulajdona lett, vagy a Guild a Fenderé.

Az alapító a lengyel családból származó Alfred Dronge maga is muzsikus volt, bendzsón és klasszikus gitáron játszott. Később jazzt kezdett el játszani. Pár évvel később hangszerboltot nyitott és ezzel egy mélyebb betekintést is nyerhetett a gitárok világába. Egyik jó barátja George Mann az Epiphone cégnél dolgozott mint eladási igazgató aki elvesztette ott az állását. Ekkor együtt létrehoztak egy üzletet. Nemsokára magukhoz vettek néhány jó kezű munkást, akiket ugyancsak az Epiphone bocsájtott el. Nagyobb részük a Philadelphiai Little Italyban akart maradni, mivel olasz dinasztiából származtak. Így 1952-ben megalapították a Guild nevű céget. A Guild nemcsak akusztikus gitárokat, hanem jazz- és elektromos gitárokat is készített. Mára sok modelljük lett ismert. Különösen 12 húros gitárjaik szólnak semmi máshoz nem hasonlítható tónussal. A nevükhöz kötődik az első használható akusztikus basszusgitár a B-50 megalkotása. A Guild ma nem tartozik a nagy cégek közé. A nevében is benne van a középkorra visszatekintő "céh" , az összefogás elvére épülő kicsiny manufaktúra. Ezt valamelyest sikerült is megőriznie és ma is a legfinomabb gitárok kerülnek ki a műhelyükből.

Bár csupán egy-egy kis cégről is vastag könyvet lehetne írni, mint ahogyan már íródtak is, terjedelmi okokból inkább csak érintőlegesen említeném meg még pár cég nevét. A harmadik generációs cégek közül lehetne említeni a Taylort, a Takaminét, Ovationt mint meghatározó gyártókat. Az Ovation több újítást vezetett be a gitárkészítésben, ami újdonságát tekintve valóban újszerű, de nem minden aspektusában jelentett fejlődést a gitárok hangminőségében. Ilyen az üvegszálas poliészter műanyagból készített lantszerűen kialakított gitártest, vagy az ADAMAS sorozatnál alkalmazott grafit szövetből készült tető.

A Taylor

A sok kis független hangszerkészítő cég közül kiemelkedett egy, ami igazán naggyá vált és valódi amerikai sikertörténetet mondhat magáénak. Ez a márka a Bob Taylor nevével fémjelzett Taylor. 1974-ben a kaliforniai El Cajon városában alapított egy céget Bob Taylor és Kurt Listug. Ebben a párosban Taylor volt aki értett a gitárokhoz, és Listug aki az üzlethez. 1976-ra annyira meg tudták növelni a darabszámot, hogy már viszonteladókon keresztül árulták a hangszereiket. Bob Taylor jól érzékelte, hogy mik azok a momentumok a gitárkészítésben, amiket lehet és kell is gépesíteni. 1981-ben döntő lépésre szánta el magát, nagy összegű bankhitelt vett fel és CNC gépekkel szerelte fel a műhelyeit. Ezzel nagyot lépett előre a gyártási darabszámban, azonban fel kellett adni azt a személyes jelleget a hangszereiben, amit a kézi készítés minden alkatrészre kiterjedő figyelem és gondoskodás teremt. Ez minden gitárgyártó cégre vonatkozik, ahol a gyártásban megjelennek a gépek és az automatizálás. Így 2008-ra már egy 550 főt foglalkoztató gyárrá nőtte ki magát a kis cég.

Az apróbb formai változtatásokon kívül lényeges áttörést a Taylor sem valósított meg a gitárépítésben. Éppen a hagyomány mentén való haladás biztosítja a biztonságot ma a hangszergyártásban.

A fémhúros gitár hasonlóan a nylon húros gitárhoz nagyon kötődik a hagyományhoz, bár itt is bőven akadnak újítók, akik újragondolják a gitár szerkezetét, formáját, anyagát ettől még gyors változást nem tudnak előidézni. A gitár fejlődése is történelem, amit mindig a nagy erők diktálnak és amiben a kis erők csak felvillannak majd eltűnnek.

Független gitárkészítők a világban

Amerikában mára több százra tehető a fémhúros akusztikus gitárokat gyártó kis cégek és egyedül dolgozó hangszerkészítők száma. Megemlítenék néhány ismertebbet ezek közül is: Breedlove, Collings, James Goodall, Kevin Ryan, Steve Klein, Santa Cruz, Lance McCollum, Ervin Somogyi, Daniel Roberts.

Lance McCollum a népszerű fazonú és kivitelű gitárokon túl pár csúcs minőségű 12 húros bariton gitárt is épített.

Steve Klein újra gondolta a gitár formáját és az akusztikai elveket téve a legelső helyre érdekes gitárokat tervezett, melyek szokatlanul nagyok voltak, ezért inkább gyűjtők kedvenceivé váltak.

Kevin Ryan eredetileg nem tanult gitárkészítést, így meg tudta őrizni nyitottságát és újragondolni a gitár minden apró alkatrészét. Külsőre persze hagyományos gitárokat épít, de a belső struktúra és a forma finom arányai eltérnek a megszokottól.

A kanadai mesterek közül Jean Larrivée és Linda Manzer hangszerei számítanak kimagaslónak. Linda Manzer építette Pat Metheny számára az egyik legkülönösebb húros hangszert a 42 húros Picasso gitárt.

Az ír George Lowden ma az egyik legdivatosabb akusztikus gitármárka. Ugyancsak kezd egyre népszerűbb lenni az angol Avalon. Franciaországban régen a Selmer számított nagynak, mára ez a név a vintage gitárt kedvelők körében fontos. Franciaországot a számos független gitárkészítő aktív tevékenysége ellenére a Selmer cég Maccaferri gitárja tette híressé a gitár világában. A francia cigány származású gitáros Django Reinhardt által favorizált hangszer rendkívül népszerűvé vált. Ez a gitár formájával és konstrukciójával is eltért a megszokott Martin/Gibson vonulattól. Ennek a gitárfazonnak ma is akad követője, ilyen Shelly D. Park Kanadából. Hangja messze eltért a fő áramlatot képező X merevítésű gitárokétól, mivel a Maccaferri gitár a lant gerendázását alkalmazza, lebegő húrlábbal és fura hangnyílásoknak köszönhetően másféle hangja van.

Németországban hatalmas reneszánsza van az akusztikus gitárnak. Egyik legkiemelkedőbb márka lett rövid időn belül a Lakewood. Ez a fiatal cég ma a világ legjobb akusztikus gitárjait képes gyártani, azonban a divat és a tengerentúli marketing nyomása miatt még mindig az amerikai gitárokat preferálja a piac. Kisebb cégekből is egyre több akad. A Hanika, Stoll, Hahl, mind jól csengő nevek és nagyszerű hangszerek gyártói. A gitárkészítők többsége kis saját műhelyében dolgozik, ezekből van a legtöbb minden országban.

A gitár a távol-keleten

Érdemes megemlíteni a gitár szerepét távol-keleti országokban. Itt különösen Japán emelkedik ki nagyszerű minőségű hangszereivel. Feltétlenül ki kell hangsúlyozni azt a tényt, hogy a távol-keleten nem létezik a gitár kultúrája. Bár ezt jelen időben mondom, mégis igaz. Mindaz, amit a globalizáció odavitt az nem teremtett gyökeres kultúrát. Ezt szó szerint kell érteni. Az aminek nincsenek mélyebb, kulturális gyökerei, az csak külsőségeiben lehet jelen. Japán történelme során rákényszerült, hogy a túlélése érdekében felvegye a versenyt a nyugati világgal. Ez a folyamat azzal kezdődött, hogy úgy ahogy volt lemásolta a nyugati technológiát. A kultúrát azonban nem lehet lemásolni, mert az olyan mint egy növény. Ha a feltételek, kedvezőek, akkor az gyökeret ver, ha nem akkor csak egy hamis műanyagvirág képében mutatkozik meg. A feltételek minden esetben szellemi eredetűek. Ezért is szánalmas nézni, milyen lélektelenül utánozzák a nyugati gitárzenét a keletiek. Ez azonban már egy másik tanulmány tárgya lehetne. A fémhúros akusztikus gitár tekintetében a hetvenes években oly népszerű és mára újjáalakult Morris cég gyárt nagyszerű akusztikus gitárokat. A Yamaha a sok egyéb mellett valóban kiemelkedő akusztikus gitárokat gyárt, annak ellenére, hogy nem ez a fő profiljuk. A minőség japán attribútum. Egészen addig, amíg azt a japán ember készíti, addig lehet is benne bízni, de amikor profit növelő meggondolásból kiviszik a gyártást más országokba, onnantól már nem lehet igazi minőségről beszélni. Hogy miért gyártanak távol-keleten gitárt annak ellenére, hogy semmi közük nincs hozzá kulturálisan, a válasz egyszerű: pénzért.

Az elmúlt 20 évben a tömegtermelés minden előnye és hátránya elérte az akusztikus gitár világát is. A nagyra nőtt cégek megcélozták a vékonyabb pénztárcájú nagytömegeket is, és olcsó távol-keleti, koreai, taiwani, kínai munkaerővel gyártatnak olcsó hangszereket. Előnye inkább csak a gyártóknak származott a sok eladott gyenge minőségű, de szépen elkészített gitárból. A vásárlók pedig a silány minőségű rétegelt falemezből készült futószalagon gyártott gitárokért igen sok pénzt kell, hogy fizessenek. Újabban már műanyagból is csinálnak gitárt, fa csak elvétve található benne. Mondani sem kell, hogy a hangminőség sohasem hallott gyenge szintre esett vissza. Ez a furcsa helyzet csak azt hozta magával, hogy az igazi jó minőségű, nemes fából készült gitárt háromszor vagy még többször magasabb áron kínálják. A tömegtermelés azt is maga után vonta, hogy az értékes fákat feldolgozták rétegelt lemezzé, így egy valódi fagitár anyagából akár 10 gitár felső furnér anyaga is kijön. Ugyanis a rétegelt lemez gitároknál a külső réteg csak a szem gyönyörködtetésére szolgál. A nemritkán fűrészpor vagy fa granulátum és műgyanta keverékéből készült rétegelt anyag olyan merev, hogy hangi célokra valójában alkalmatlan. Ilyen módon gyakorlatilag a nemes fát eltékozolják.

Ennek következményeként mintegy húsz év alatt annyira eltűntek a gitárkészítésre alkalmas nemes fák, hogy a kilencvenes évek elején pedig számos fafajta kereskedelmére és kitermelésére embargót hirdettek, mivel a tömegtermelés teljesen kipusztította az érett faállományt. Ez azt hozta magával, hogy például a brazil rózsafa ára öt éven belül a tízszeresére szökött, az ebből készült gitárok ára pedig megötszöröződött. Nemrégiben írtam egy írást a Lacey Act nevű amerikai környezetvédelmi törvényről, ami megtiltja bizonyos fafajták illegális kitermelését és kereskedelmét. Erről hamarosan még többet is fogunk hallani, mert az amerikai muzsikusok ha kiviszik az országból a hangszert és nem gondoskodnak arról, hogy minden fából készült alkatrészéről bizonyítvány legyen visszafelé jövet a vámnál, hogy legálisan termelték ki és kereskedtek vele, akkor örökre elkobozzák és még plusz pénz és börtön büntetés is jár érte. Ez vonatkozik a fehér gyöngyházra is, ami közismerten gyakori díszítő elem a gitáron.

Kissé szomorú az a tény is, hogy ma csak a tehetős emberek engedhetnek meg maguknak egy igazi fagitárt, ezzel szemben 1970 előtt másból nem is készült gitár.

A különcök

Minden kultúrának vannak különcei, akik nem mindig vannak nagyon fókuszban, de nagyon fontosak. Mindig a hagyománnyal szemben dolgoznak és szerencsés esetben ismertek és elismertek lesznek. A különcségük legtöbbször az általuk készített gitár formai megjelenésében mutatkozik meg, más esetben a szerkezeti megoldásokban, és egyeseknél pedig egyszerűen koncepcionálisan mutatkozik meg, ami nem kevés esetben igazából radikalizmussal jellemezhető. Az egyik legismertebb különc a kaliforniai Fred Carlson.

Ez az alacsony, törékeny, halk szavú kis ember elképesztő esztétikai világot álmodott és valósított meg. Ő mindenben megváltoztatta a gitárnak nevezett hangszert. Már odáig ment, hogy ő maga sem nevezi őket gitárnak.

Fő koncepciója az, hogy minden lehetséges húros, pengetős hangszert ötvöz egymással. Így nem ritka hogy egyik másik hangszerén 35 húr van. A hárfa, az ud, a cselló, a szitár, a koto és még ki tudja hány féle húros hangszert ötvözött bele a gitárba.

Kivitelük elképesztő, talán látványukban fogják meg az embert legjobban. Volt szerencsém egyik másik hangszerét kipróbálni és ugyan mindegyik valahol nagy kompromisszumok eredményeként született meg, de még mindegyik jól szól és jól használható mint hangszer.

Azt azonban le merem szögezni, hogy az esztétika jobban vonzza Carlsont, mint a hangzás. Bármelyik hangszere egyedi és ezért nagyon munkaigényes. Éppen ezért gazdag tehetős emberek, akik az amatőrök és a gyűjtők között is különcök, éppen ők rendelik meg Fred Carlson elképesztő hangszercsodáit. Mondani sem kell, hogy a több éves várólistára kell feljutni és ha a várható árakról érdeklődik valaki, akkor húronként úgy 1000 Dollárral lehet számolni. A honlapján kéri a megrendelőket, hogy kíméljék meg hagyományos gitárok rendelésétől...)

Ovation

Az Ovation márka Charles Kaman nevéhez köthető. Kaman repülőmérnök volt, a helikopterek fejlesztésében hatalmas hírnevet szerzett, de nem kisebb a hírneve a gitárok fejlesztésében sem. Kaman mindig nagy szerelmese volt a gitárnak és a gitározásnak. Mivel a munkája során állandóan a csúcstechnológia közelében élt, így új anyagokat és megoldásokat látott, melyeket meg akart honosítani a gitárgyártásban is. 1966-ban megalakította az Ovation nevű céget, ahol rögtön egy akkor forradalmian új anyagból az üvegszálas poliészterből készítettek gitártestet. Akkoriban ebből az anyagból készítették a helikopterek rotorlapátjait...) A jellegzetes domború, lantoknál is alkalmazott testben a hanghullámok a hangnyílás felé tükröződtek, így a hangnyílás irányából igen hangos az Ovation gitár, ezért színpadon mikrofonnal könnyű erősíteni. Az új konstrukció, mint az érdekességek általában hamar felkeltette a vásárlók figyelmét. A gitárnak számos előnye mellett persze hátrányai is voltak. Előnye volt a kiegyenlített test üreg frekvencia eloszlás, azonban hátránya volt, hogy hangja nem volt oly gazdag, mint a fából készülteké. Ugyanis az Ovation gitár műanyag háta és kávája gyakorlatilag nem sugároz hanghullámokat. Ezért érezzük azt, hogy valami hiányzik a hangjából. Ez persze meg is osztotta a gitárosok világát, volt aki egy életre beleszeretett, volt aki látni sem bírta. Az Ovation gitár népszerűségének csúcsa a 80'-as évekre esett. Ennek ellenére hatalmas sikertörténetet mondhat magáénak ez a tipikusan amerikai hangszermárka.

A Kaman cég az elsők között alkalmazott piezzo hangszedőt, ők használtak először az Adamas sorozatnál kompozit anyagból készült tetőt. A hangnyílás újragondolásában és a merevítés újratervezésében is nagy szerep jutott az Ovationnak. Ezen a gitáron egyedül a nyak és a fogólap készült fából, minden más műanyagból. Ennek megfelelő volt persze a hangzás is.

Idehaza

Furcsa ország a miénk. A hazai akusztikus gitár gyártásának sem hagyománya, sem kultúrája nincs. Persze ez nem is véletlen, hiszen a gitárzenének sincs hagyománya, és valószínűleg mesterségesen nem is lehet tartós kultúrát teremteni, különösen ha annak egyetlen célja a profit termelés. Az elmúlt években feltűnt egy igazán tehetséges nagyszerű gitárokat készítő mester, Romanek Tihamér, aki elkötelezett követője lett a Kasha rendszerű gitárok építésének. A sok lant és cselló mellett több tucat klasszikus gitárt is épített, többek között pár rendkívül különleges 16 húros gitárt is. Egyik példánya még az amerikai Acoustic Guitar Magazin oldalain is elismerést vívott ki magának.

Rajta kívül másról nem tudok, aki említésre méltó hangszert adna ki a kezéből. Az egyedi készítésű hangszerek használatának nem alakult ki a kultúrája, így a hangszerkészítők maximum javításokból tudnak megélni. Magyarországon elindult a hangszerkészítők képzése, és talán valamikor ki fog emelkedni egy két tehetség. Erre példa, hogy egy fiatal magyar tehetség Prohászka Balázs Írországban találta meg a boldogulását és ma világszínvonalú hangszereket épít.

A fémhúros akusztikus gitár történetét ezer féle módon különféle súlypontok bemutatásával lehetne megírni. Ez egy a sok lehetséges közül. A teljesség igénye nélkül mindössze egyfajta áttekintést adtam, ami remélhetőleg érdekes és hasznos lesz az olvasóknak.

Szabó Sándor

2012-05-25 14:00:00