A hangszer húrok rövid története

Az elkövetkezendő hetekben a figyelmünket a húrok felé fordítjuk. Az első jelen írásom a húrok rövid áttekintő történetét taglalja, melyből megismerhetők a fő típusok anyagai, gyártási technológiája. Egy utána következő írás a klasszikus gitár nylon húrjaival ismertet meg szokatlan részletességgel és mélységben. A húrok témakörének bővebb kifejtését az ihlette, hogy megjelent egy új húrtípus, az eddigi húrgyártásban eddig ismeretlen anyaggal és végre sikerült a nylon húrgyártás egyik nagy problémáját megoldani, a hagyományos nylon és a PVF húrok közötti nagy hangzásbeli különbséget áthidalni úgy, hogy a hangzás ideálját a régi kiváló hangú, de sok hátránnyal bíró bél húrok hangzását szintetikus anyaggal imitálni. Ezt a húrt az Aquila olasz cég gyártja, a Nylgut húrjaikat majd egy külön írásban mutatom be részletesen.

Az csak ritkán jut eszünkbe, hogy húrok nélkül nincs gitár, és semmilyen vonós vagy pengetős hangszer. Így a húrok épen annyi figyelmet érdemelnek, mint a maga a hangszer. Talán azért nincs a húr annyira a figyelem középpontjában, mert olyan csekélynek, jelentéktelennek tűnik, mindössze pár szál fémhuzal vagy műanyag. A húrok története egyidős a hangszerekével. A húrok anyagául mindig a természet által közvetlenül is kínált anyagok szolgáltak. Északon a skandináviai területen a lófarok kínálta a húr anyagát, melyből erős fonatot készítettek. Keleten a selyem jelentette a kiindulási anyagot, amit ugyancsak fonallá dolgoztak fel. Európában az állati bél jelentette a fő kiindulási anyagot. Ennek a témának a feldolgozása hangszer történeti körökben folyik mindenhol a világon. A fémhúrok története eléggé belevész az idők homályába, a bél húrok több évszázadra, vagy még többre tehető története tisztán látható, hiszen még ma is használják és gyártják őket. A nylon húroknak pedig alig van még történetük, hiszen felfedezésük óta még 100 év sem telt el.

Bélhúrok

Ma senki nem tudja ki készítette el az első bélhúrt. A legenda szerint Apollo készítette először bélhúrokat a hárfájára. Az egyik legrégebb óta használt anyag, melyet a húros hangszerek húrjainak anyagául használtak az állati bél. Különösen a birkabél vált be erre a célra.

Feljegyzések szerint Egyiptomban a harmadik dinasztia már használt állati bélből készült húrokat a pengetős hangszereikhez. 1823-ban egy ásatás során egy 4000 éves Thébai sírban egy még mindig használható bél húros hárfát találtak. A bél később az európai hangszerek húrjainak is elsődleges anyaga lett. A bél húrokká való feldolgozását már sok évszázad óta ismerik. Találtak például írott korlátozó intézkedéseket a túlzott állati bél felhasználásra Cataluniában, ahol a vihuela és a gitár annyira népszerű volt, hogy a sok birka élete bánta azt a nagy divatot. A külső sodrással ellátott basszus húrok csak a XVII. Században jelentek meg. Bár a legrégebbi feljegyzés 1659-ből származik ahol viola da gambára használták a sodrott húrt, elterjedésére jócskán várni kellett.

Franciaországban csak 1675 körül jelent meg. A sodrott húr feltalálása jelentős lépés volt a hangszerek fejlődés történetében és a zene történetében is. A sodrott húrok előtt a mély hangok sötéten tompán szóltak. Logikus feltételezésnek tűnik az, hogy amint a muzsikusok először hallottak egy fényesebben szóló hangot a hangszerből, az volt az első gondolatuk, hogy le kellene csökkenteni basszus hangszerek húr hosszúságát, hogy egy könnyebben kezelhető hangszert kapjanak. Ez a törekvés a zenében is új dolgokat eredményezett és igazi hajtóerőként működött a hangszerek fejlődésében is. A korai 5 dupla húros gitár 68-73 cm-es húrhosszúsága lecsökkenhetett egy kényelmesebb 63-65 cm-es mértékre. Bár a gitár fejlődése több irányú volt, részben a kis húrhosszúságok tendáltak egy hosszabb felé ugyanakkor a nagyobbak egy ideális felé. Végül kialakult a mai 650 mm-es szabványosnak tekinthető húrhosszúság.

Bél húrok gyártása

A bél húrok gyártása nem oly egyszerű, mint azt gondolnánk. Minden darabja kézi munkával készül és ezért az áruk is igen magas. A középkorban a lantosok gyakran panaszkodtak is, hogy olcsóbb lovat tartani, mint lantot. Ez persze ma sincs másként, mert a jó lant húrok ma is egy vagyonba kerülnek. A gyártás procedúráját érdemes pár mondatban bemutatni. A húr anyagát a vágóhídon gyűjtik össze, a birka vékony beleit használják erre a célra. Nagyon fontos, hogy a birka bele még meleg legyen, amikor elviszik a húrgyártóhoz. A legtöbb húrgyártó ezért a vágóhídhoz közel települt. Ez azért fontos, mert ha kihűl akkor a bél szerkezetében lévő vérerekben kicsapódó vértől aztán már lehetetlen megszabadulni, ami minőségromlást eredményez. Ott azonnal kezelésbe veszik, megtisztítják a bél tartalomtól, a zsírtól és minden szennyeződéstől majd hideg vízbe merítik. A bélnek csak a rendkívül erős izomszerű szövetét használják fel. Ezt követően egyenletes csíkokra vágják. Különféle vegyszerekkel kezelik kálium hidroxiddal, kálium karbonáttal. Ennek procedúrájába már nem akarnék részleteiben belemenni, de az biztos, hogy időigényes és macerás eljárás és komoly szaktudást igényel, dinasztiák hagyománya tudása öröklődik benne. A húrok anyagául szolgáló vegyileg is kezelt különböző méretre vágott lapos bélcsíkokat 45 vagy 25 fokos szögben összefonják és kifeszítve pihentetik egy kéndioxiddal telített kamrában.

Ezt követően a szárítják majd habkőporral polírozzák, hogy egyenletes legyen az átmérője, ezt követően olíva olajjal bekenve a maradék pórusokat is lezárják. Azt fontos tudni, hogy a húr 10-12 nap alatt készül el. Ezért is magas az ára. Népszerűsége az új szintetikus anyagok megjelenésével persze csökkent, azonban a histórikus hangszerek újraéledésével a hagyományos bélhúr gyártás még egyelőre fennmaradt. Olaszországban még van néhány bélhúr készítő, azonban sejthető, hogy a bélhúrok hangi tulajdonságait tökéletesen utánzó új szintetikus anyagok elterjedésével ezek a kis manufaktúrák legfeljebb már csak hangszertörténeti érdekességek és turisztikai látványosságok maradnak.

A nylon húrok megjelenése

Bár korábban azt mondtam, hogy a nylon húrnak alig van története, ami igaz is ha az idő távlatát nézzük, azonban az a közel 80 év magában foglal némi történetet. A műanyagok megjelenése az egész emberiség életét átformálta.

Az új anyagok kutatása fejlesztése mindig a hadiipar érdekében történt és ez így van a mai napig. A poliamid típusú műanyagok a II. világháború hajnalán jelentek meg. Az akkoriban található legnagyobb szilárdságú anyag a bélből készült fonat volt, azonban az ejtőernyőkben fellépő terhelések kezeléséhez valami másra volt szükség. Ezzel egy időben másik oldalról is elindult a kutatás, hiszen a sok háborús sebesült sebeinek összevarrásához bélből készült varró fonalat használtak és nem volt már elegendő alapanyag a húrok készítéséhez sem. Volt egy időszak, amikor égen földön sem lehetett találni jó minőségű bélből készült húrokat. Hamarosan kidolgozták az első műanyagokat. Az Amerikai Albert Augustine a híres gitáros Andres Segovia hangszerkészítője a mester biztatására elkezdett a Dupont nevű műanyag ipari cég által gyártott nylon szálakból húrokat készíteni, amiket előtte kizárólag ejtőernyős és horgászati célokra használtak.

A nylon hamar népszerű lett, hangja ugyan eltért a megszokott bélhúrokétól, de a gitár hangosabb lett, a húrok élettartama sokszorosára nőtt és a hangminőség is egyenletesebb lett. A nylon gyakorlatilag érzéketlen volt a páratartalomra és a hőmérsékletre, legalábbis a bélhúrhoz képest. Ezzel elindult a nylon húr diadalmenete, ami azóta is tart. A nylon anyagból készült húrnak kezdettől fogva van egy problémája. A fajsúlya lényegesen kisebb, mint a bélé, így a vele elérhető hangtartomány szűkebb, azaz a hang nem rendelkezik olyan gazdag fénnyel, és olyan határozott ütős hangindulással mint a bélhúr. A további kutatások abba az irányba vezettek, hogy hogyan lehetne nagyobb fajsúlyú anyagot találni. Az elmúlt 20 évben újabb műanyagok jelentek meg, így a PVF ( polyvinil-fluorid) és annak alfajai a PVDF ( polyvinil dilen -fluorid) majd újabban a POM (polyoximetilén) nevű anyag. A PVF végre fényesen szól, de ugyanakkor kissé testetlenül, ezért még mindig nem mondható, hogy megtaláltuk az ideális húr anyagot. A tejfehér színű POM anyag azonban nagyon ígéretes, hiszen a bélhúrok összes kiváló hangi tulajdonságát ötvözi a műanyagok jó tulajdonságaival és jelenleg az egyetlen alternatívája a bél húroknak.

A húrok történetének igazi forradalmi áttörését azonban az elemi műanyag szálakra (multifilament) sodrott húrok megjelenése jelentette a XX. Század közepe felé. Az alábbi ábra a húr magjának szerkezetét mutatja amikor még a sodrat nincs rajta.

Ezzel a húrok rugalmassága és tartóssága jócskán megnőtt. Legjobban azonban a hangzás lett egyenletesebb, azaz a sok legyártott húr mindegyike nagyjából azonos minőségben szólt. Pontosan lehet őket hangolni, és egyenletes a minőségük. Az új anyagok megjelenése azt eredményezte, hogy a régi itáliai húrgyártók vagy tönkrementek vagy Amerikába emigráltak szerencsét próbálni és a bélhúr technológiát a gyógyászati iparban kamatoztatni.

Fém húrok

A fémhúrok gyártása egy egyszerű technológia. Kezdetben feltehetőleg egyszerűen csak kalapálással vékonyították el a fémet, lemezzé, majd a lemezcsíkokat dróttá vékonyították. Ez az eljárás pedig valóban a civilizáció nagyon kezdeti történeti idejében létezhetett. Azt feltételezhetjük, hogy a húzást majd csak sokkal később fedezték fel. Persze zavarba ejtőek és elgondolkodtatók a sok ezer éves keleti ékszerek, melyeken egyenletes átmérőjű finom huzalokból készült díszítések találhatók.

A dróthúzás egy új modern dolognak számított a középkorban Európában. Egy a drót anyagánál keményebb anyagból készült lapon a kiinduló mérettől kisebb lyukon húzzák át az anyagot. Ennek ábrája látható az alábbiakban.

A drót anyaga a belső feszültségek hatására meglágyul és engedelmesen elvékonyodik. Ezt a feszültségállapotot a folyamatos húzással, keményebb anyagoknál hevítéssel tartják fent. A húzást több fokozatban végzik, mire az anyag eléri a kívánt átmérőt. A neve is ezért huzal, mert húzzák. Ma már többféle eljárást is alkalmaznak. Az első fokozatban 5 mm átmérőig hengerlik a az anyagot, és innen kezdve húzzák egyre kisebb átmérőre.

A mai világban a huzal oly nyilvánvaló dolog, mintha a bolygóval együtt teremtették volna, így senki sem érdeklődik a dróthúzás története iránt. Ha mégis akad valaki, aki ezt kutatja az megdöbbenve tapasztalhatja, hogy ezt az eljárást már évezredekkel ezelőtt alkalmazták a távoli keleten és Egyiptomban. Az azonban egészen izgalmas, hogy az Afrikaiaknak ki mutatta meg ezt és ki készítette el az első dróthúzó szerszámot, amin keresztül áthúzták. Ugyanis azt egy keményebb anyagból kellett készíteni, amit előzőleg ki kellett fúrni. Ez legalább annyira misztikus, mint a piramisok valódi célját és történetét kutatni.

Európában a XVI. Században terjedt el a dróthúzás, főleg a németek és a franciák jeleskedtek ebben az angolok csak 150 évvel később kezdtek el drótot húzni.

A hangszerek számára is alkalmas huzalok acélból készülnek, de például Indiában a szitárok basszus húrjait bronzból húzzák. A mai húrokat gyártó cégek nagy tételben tekercsekben vásárolják a különféle átmérőjű acélhuzalokat és azokat darabolják megfelelő méretre és a végükre rárakják azt a kis rézből készült hengert, ami megakasztja a húrt a húrláb dugasznál. Tehát magát a drótot egyetlen húrgyár sem gyártja, azt fémfeldolgozó cégektől veszik. Az egyetlen dolog, ami valóban húrgyártás, az a huzalokra való további sodrat készítése.

Sodrott húrok

A nylon multifilament anyagok feltalálása előtt sodrott húrok magja többnyire selyem volt. A klasszikus gitárokon az első 3 húr bél húr volt a többi selyemre sodrott ezüstözött rézhuzal. 1950 körül állították elő az első multifilament műanyagot, mely a sodrott húrgyártást is nagyban megváltoztatta.

A sodrott fémhúrok gyártása is átment sok sok buktatón, mígnem kialakult a jelenleg is alkalmazott húr szerkezet. A húr magja kör vagy hatszög keresztmetszetű acélszál melyre nikkel tartalmú acél, króm-acél, sárga vagy vörösbronz huzalból készített sodratot készítenek.

A hatszögletű maggal a sodrat és a mag közötti súrlódást igyekeznek csökkenteni. A hangszerek az elektromosság megjelenése után két irányba kezdtek fejlődni. Így a húrgyártás is követte az igényeket. Az elektromos gitárok húrjaihoz magnetikus sodrat anyagot használnak, az akusztikusokéhoz az említett sárga bronzot és a vörös vagy ismertebb nevén foszfor bronzot. A fémhúrok legnagyobb problémája a korrózió. Különösen a bronz sodratú húrok élettartama nagyon alacsony. Talán hihetetlen, de egy óra folyamatos játékkal gyakorlatilag tompára lehet nyüstölni a bronz sodrású húrokat. A felhúrozást követő 5 percig nagyon elevenen, hangos surrogással és csiszorgással lehet játszani rajta. 5-10 perc után már kezdi elveszíteni a legmagasabb felharmónikusait, ami nem is baj, mert valójában eléggé fülsértő az új bronzhúr hangja. 10 perc után adja azt a minőséget ami nagyon kellemes a fülnek és ezt kb 15-20 percig tartja is, aztán az ujjakon keletkező izzadság és zsír elkezdi korrodálni a bronz sima felületét, ami a hang gyors eltompulását okozza. 1 óra múlva a húrok tompán döglötten szólnak, lehalkulnak és a hangkitartásuk hallhatóan lecsökken.

Különleges sodrott fémhúrok

A legtöbb sodrott húrt kör keresztmetszetű huzallal sodorják. A jazz gitárosok számára azonban egy melegebb, mattabb hangzású húrfajtát gyártanak, amiből kétféle is van. Az egyik esetében a magra kör keresztmetszetű huzalt sodornak majd később a feléig lecsiszolják. Ezt a fajtát halfround vagy groundwound húrnak nevezik, az alábbi ábra mutatja:

A harmadik változat az úgynevezett flatwound húr, aminek magjára lapos négyszög keresztmetszetű anyagot sodornak. Ma már egyre kevesebben használják őket, de még mindig megtalálható nagy húrkészítők kínálatában.

B basszus húrok gyártásánál terjedt el a kettős sodrat készítés, azaz egy vékonyabb sodrott húrra még egy réteg sodrást készítenek.

Léteznek a fentiek kombinációi is, ahol egy kör keresztmetszetű sodratra még ráhúznak egy laposat.

Létezik olyan húr is ahol az acél magra elsőzör egy selyem sodrás kerül, majd erre még egy fém sodrás.

A húrok egy új generációját képezik a bevonatos húrok. Egy amerikai cég amely orvosi műszereket gyártott a munkája során egy általuk poli és nanoweb-nek nevezett műanyag bevonattal dolgozott, és ott valakinek eszébe jutott, hogy ezzel lehetne a gitárhúrokat is kezelni. A hangzás persze sérült, mert a legfinomabb magasak éppen hiányoznak a hangból, de helyette 10-szer tovább tartanak és nem 10-szer annyiért. Így az Elixir névre keresztelt húr mára eléggé népszerű lett.

Kezdetben a polyweb bevonatot alkalmazták, majd kiderült, hogy ez nagyon letompítja a húrokat és áttértek a vékonyabb nanoweb bevonatra. Ezzel ugyan csökkent a tartósság, de valamelyest fényesebben szólnak az új húrok. Egy idő után persze elkezd foszlani a bevonat és aszimmetrikus lesz a húr, végül hangolhatatlanná válik és ezért is kell lecserélni.

Ha már a különleges húroknál tartunk, megemlíteném, hogy léteznek speciális hőkezeléssel kezelt húrok. Az alapanyagot rendkívül alacsony hőmérsékletre hűtik le és így a kristályszerkezete megváltozik, vele együtt valamelyest a hangja is. Ezek a sok más egyéb gyakorlatilag haszontalan dologgal együtt persze jól hangzó marketing fogások amivel jól lehet etetni a tudatlan muzsikust. A hőkezelés még hagyján, mert ott rejlik benne a jobbítani akarás, azonban vannak húrok, amik csak kinézetükben akarnak különbözni sokszor még a hangzás rovására is. Az elmúlt években megjelentek az eloxált huzallal besodort húrok, melyek akár húronként is más színűek.

Mint azt már oly sokszor hangsúlyoztam, a hangszerhúrok csak egy nagyon perifériális, kicsiny részt képeznek az alapanyag felhasználásban, így a mai világban nincs elegendő tőke arra, hogy önálló fejlesztésbe kezdjenek az ideális húrok kifejlesztésére. Helyette más iparágakban előforduló anyagok után kell kutatni. Jelenleg ez történik és úgy tűnik továbbra is rajta kell tartani a szemünket azon, hogy milyen új anyagokat kínálnak más iparágaknak.

Szabó Sándor

2012-06-10 19:15:00