Hárfa gitárok

Napjainkra számos különféle megoldású és kivitelű húros, pengetős hangszer terjedt el. Ezek közül a legrégebbiek a hárfa- és citerafélék már több ezer éves múltra tekinthetnek vissza és a legfiatalabb mind közül a gitár. A bundos hangszerek csak az elmúlt néhány száz év szüleményei, és mint tudjuk a gitár is ezek közé tartozik.

Mióta csak ismerjük a gitárt, azóta vannak törekvések a hárfa és a gitár házasítására. Ennek oka az, hogy mindkét hangszer tud valami olyat, amit a másik nem. A gitárnak óriási előnye, hogy hordozható, ami a ma ismert hárfáról nem mondható el. Zenei és technikai szempontból a gitárnak sincs sok előnye, a hárfával szemben, inkább hátrányoktól szenved. A gitár polifónia foka kicsiny a mindössze 6 húrnak és az egykezes pengetésnek köszönhetően, ráadásul a húrok valamely rendszer szerinti hangolása miatt rendkívül bonyolult hangszer az akkord és dallamjáték szempontjából. A hárfán és a zongorán is minden hang egyetlen helyen van és nincs belőle több, a gitáron például 4 helyen fogható meg ugyanaz az egy "e" hang, és ez a többi hanggal is így van. Ezért a gitáron játszható zenék a bonyolult ujjrendek miatt sokban korlátozottak. A hárfa nagy előnye, hogy 2 kézzel lehet pengetni, tehát polifónia foka a zongoráéval megegyező és az egymásután megpengetett hangok képesek összezengeni, amit arpeggio néven ismerünk. Ez a nevéből eredően hárfaszerű hangzást jelent. A gitáron a hárfa hangzást csak előre lefogott akkordokkal lehet megtenni, de maximum csak 6 húron. A hárfán hangsorok és közeli hangokból álló dallamok is összezengethetőek, míg ez a gitáron nem lehetséges, csak néhány hang erejéig az is nehézségek árán. A hárfa nagy előnyét jelentik a mély húrok, és ezzel a basszus tartománya is adott, csakúgy, mint a zongorán. A gitáron a mélyebb tartomány csak több húr hozzáadásával és a húrhosszúság megnövelésével lehetséges, mely tovább nehezíti a gitárjátékot és további korlátot jelent a kezelést illetően. És ne feledjük, a hárfát két kézzel pengetik. A legfőbb játéktechnikai különbség éppen ebben jelentkezik. Az alábbi képen látható példány 1790-ből való. Valódi átmenet a hárfa és a gitár között. Itt ugyan a basszus húrok egyik fele hátulról is hozzáférhető lenne, azonban sohasem használják ki ezt a lehetőséget, mert nagyon kényelmetlen lenne a játék. A kétkezes pengetés függőleges húrozású hangszeren lehetséges, melyet nem kell az egyik kézzel tartani.

Mindezek figyelembevételével kialakultak bizonyos elgondolások, hogy a gitár részben hárfaként is működhessen. Erre számos megoldás született és mára kialakult egy irány, mely egyre népszerűbbnek tűnik. Ez az egykarú hárfa gitár. A hangszerek házasítása, csakúgy mint az igazi házasságban kompromisszumokat, azaz korlátok elfogadását jelenti mindkét fél részéről. A gitár hárfa házasságban igazából a gitár nyert többet és a hárfa valójában úgymond csak kölcsönadta húrjait a gitárnak és az aztán kezd vele amit tud. A gitár is veszített valamit, merthogy a hangszer jócskán terjedelmes lett és a játék kényelme hordozhatósága is csorbát szenvedett.

Játéktechnikai lehetőségek tekintetében a gitár nem veszített semmit, sőt inkább nyert, mert egy hárfagitáron ugyanaz eljátszható, mint a hagyományos 6 húros gitáron. A hárfagitáron megjelentek a basszus húrok , azonban a felső tartomány nem terjedt tovább. Ezért a ma ismert és elterjedt hárfagitár játéktechnikailag nem ad lényegesen többet, mint a lant vagy a 10-14 húros gitárok. A basszus húrok használata jócskán vesz el a gitárjáték megszokott lehetőségeiből. Mivel a basszus húrokat is ugyanaz a kéz pengeti és amíg a hüvelykujj odatalál egy távolabbi basszus húrhoz, addig a többi ujj semmi mást nem tud csinálni, tehát ott azon a ponton mindig kicsit kiürül a zene folyamata. Jó néhány ismertebb gitáros előadó csupán azért használja, mert jó show eszköz, azaz látványos és a szép mély hangok minden hallgatót elcsábítanak, ugyanakkor nem találni igazán komoly magas színvonalú zenét és előadót ezen a hangszeren. Persze vannak kifejezetten hárfagitárosok, akik a maguk szintjén sokat tesznek azért, hogy ez a hangszer tovább fejlődjék és gazdagodjék a rajta eljátszható zenék repertoárja. A hárfagitárról valójában az mondható el, hogy egy modern népi hangszer lett belőle és a rajta játszott zenék is ennek megfelelően egyszerűek, lévén technikai korlátok miatt nem játszható rajtuk komplexebb zene.

A húros hangszerek fejlődésének egy speciális leágazása a líra gitár. A líra tekinthető a hárfa hordozható változatának, bár vélhetően a líra ősibb, mint a hárfa, de ezt ma már nem lehet eldönteni, mert a civilizációban több földrajzi helyen is előfordultak nagyon hasonló elvű, de kisebb különbségekkel bíró hangszerek. Ami a gitár és a líra házasítását illeti, a különbség annyi, hogy a líra középvonalába beépítettek egy gitárnyakat. Így jöttek létre a líra testű, de gitárnyakkal ellátott hangszerek. A lírát is egy kézzel pengették, mivel a másikkal a hangszert tartani kellett. A képen egy kétkarú líra gitár látható:

Itt mindössze egyetlen basszus húr látható, és ez a líra csupán esztétikailag ötvöződött a gitárral. A hangszer történet mindig kirajzolja a lehetséges fejlődési tendenciákat. Ne feledjük, hogy a barokk kor sokhúros theorba lantjai már mindezt a lehetőséget felvonultatták, mégis győzött a gitár. A célszerűség, a játéktechnikai egyszerűség mindig kijelöli a lehetséges irányt.

Ezen bevezető után ismerkedjünk meg a húros, pengetős hangszerek családfájával.

A családfa csak a legfontosabb ágakat mutatja, minden egyes ág számtalan további elágazásra bontható. A családfa ismeretében most már jobban el tudunk helyezni egy egy különleges példányt a húros hangszerek világában. Azok a hangszerek, amiket ma leginkább hárfagitárként ismernek, és amiket a legnagyobb számban használnak is az alábbi képen láthatóak:

A gitár forma a felső részén tovább terjed egy ívesen hajló hangszertestben, amit egyébként karnak neveznek. A kar alkalmazása a lírából származik.

A kar a basszus húrokat tartja és egyben rezonáns üregként szolgálva a hang akusztikai jellegét is megformálja és erősíti azt. Jó mély hang átvitelük miatt, az ilyen hárfagitárok nagyon melegen szólnak és a hangerejük is megfelel egy gitárénak. A játék persze nem oly egyszerű rajta, de mégis működik egy egy jó előadó kezében. Gyakran látni hárfa gitárt Muriel Anderson és Andy Mckee kezében, akik nagyon jó előadók, de mint már említettem többnyire show elemként használják.

Azonban John Doan amerikai hárfagitáros fő hangszereként az egyik legelismertebb hangszeres előadó. Kelta zenét játszik és abban a kultúrában a hárfa és a gitár is jelen van a mai napig. Így e két hangszer házasságának zenei jelentősége is van, és nem merül ki csupán hangszertechnikai érdekességben.

John Doan hangszere nemcsak a mély, hanem a gitárnál magasabb hangfekvésekbe is kiterjed. Ez a megoldás jelenti talán a legjobb átmenetet a hárfa és a gitár között. A hárfagitárok statikájának biztosítania kell, hogy az esetenként 20-22 húr feszítőerejét elviselje és még mindig ne legyen túl merev a megfelelő hangzáshoz.

Így néz ki egy hárfagitár belülről:

A regiszterek kiterjesztésére más példát is találhatunk például Fred Carlson hangszerein. A húros pengetős hangszerek építése tekintetében Fred Carlson kaliforniai hangszerkészítő különleges helyet foglal el. Ő normál gitárt nem is épít, művei mind a gitár és egyéb húros hangszerek valamiféle ötvözetei. Fantáziája kiapadhatatlan, és a tehetsége egészen rendkívüli. Őt is foglalkozatják a hárfa és a gitár ötvözésének lehetőségei. Az alábbi hangszerben jutott talán a legközelebb a hárfa és a gitár házasításában.

Ezen a hangszeren megtalálhatók a hárfa basszus húrjai, egy gitár regisztere és egy további regiszter a legmagasabb tartományok számára. Játéktechnika szempontjából ezen a hangszeren is a gitár játékmódja alkalmazható. A hangszer ugyan sok dolgot teljesített a házasságban, vizuálisan csodálatos műalkotás, azonban alig kezelhető és a hangja sem igazán olyan, amit az ember elvárna tőle. Jómagam volt alkalmam kipróbálni 2 különféle Fred Carlson hangszert és az volt a benyomásom, hogy a sok fa és a húrok fémszerelvényei nagyon nagy súlyt eredményeznek, a rezonáns energiát felemésztik és így a hangerő rovására mennek. Nagyon halk hangszerek, és legfeljebb csak elektromos erősítéssel használhatók. A másik probléma az, hogy a sok húr miatt a hangszer merev kell, hogy legyen és így a basszus tartományuk gyenge, erőtlen. Nagyon kényelmetlen őket kézben tartani. Nem is véletlen, hogy főleg gazdag "műgyűjtők" rendelnek tőle hangszereket. Ismert muzsikusok mint Alex De Grassi is csak kíváncsiságból tartanak ilyen hangszert, és nem használják.

Ha már Fred Carlsonnál vagyunk, akkor érdemes bemutatni még egy hangszerét, ami konstrukciója miatt a hárfagitárokhoz sorolható, de ezen kívül sok más lehetőséget is beépített a hangszerébe. A basszus húrok fölött láthatók azok a színes indián mintával díszített rudacskák, amik nem egyebek, mint a húrokat ütő kalapácsok, hasonlóak mint amit a zongorában is alkalmaznak. A hangja valóban különleges lehet, de sem a kezelhetősége sem a magas ára miatt nem lehet elterjedésére számítani. Az árakról annyit lehet tudni, hogy ahány húrja van a hangszernek annyiszor 1000,- USA dollár az ára. Lehet szorozni....!

A kiterjesztett regiszterű hárfagitárok egy szép példányát készítette el Mike Doolin, 22 húros alkotása igazán figyelemreméltó.

Hasonló megoldásokat mutat Worland hárfagitárja is:

Érdemes megemlíteni még egy különleges hangszert, amit Pat Metheny révén ismerhetett meg a világ. Ez a 42 húros Picasso gitár. Linda Manzer kanadai gitárkészítő hölgy műve, aki Pat Metheny számára kezdettől fogva épít akusztikus gitárokat. Metheny egy alkalommal olyan gitárt rendelt tőle, amin a lehető legtöbb húr van. Az eredmény a Picasso gitár lett, mely kissé szürrealista kinézete miatt kapta ezt a nevet.

Metheny használja is időnként ezt a hangszert, bár ő is csak inkább show elemként veszi elő a Picasso gitárt. Amikor a színpadon ölébe emeli ezt a hatalmas hangszert, a közönség felmorajlik, és aztán már szinte mindegy is mit játszik rajta a " buli el van adva". Metheny igyekszik szép és egyszerű dolgokat játszani a hangszeren, ugyanis egy ilyen monstrumon meg kellene rendesen tanulni játszani, hogy zeneileg is legyen értelme. Koncerteken és a videókon is látható hogy a tőle megszokott könnyed magabiztossága mintha elfogyna, mert mindössze pár szépen megpengetett hangban kimerül mindaz amit produkál rajta. Bár kezdettől fogva nagy tisztelője vagyok Metheny mesternek, azt kell mondjam ezt a hangszert talán jobban is ki lehetne használni, többféleképpen kezelni, de ehhez Metheny jazzgitáros játéktechnikája nem nyújt elegendő alapot, így ez a hangszer igazából nála is csak díszlet a show-hoz.

Két példány készült belőle, az egyik Methenynek, aminek csak két nyaka van, és amin a kereszthúrok csak a testen vannak kifeszítve. Egy másik példány egy tehetős hangszer gyűjtő részére készült, ezen már a kereszthúrok részére külön 3. nyakat készített Manzer. Ez a példány látható leggyakrabban fotókon, önmagában játékos nélkül.

A hárfa gitároktól valamelyest eltérnek azok a gitárok, ahol a gitár formát igyekeznek megtartani, sokkal inkább a lant felé húz a konstrukció, viszont sok basszus húrral a hárfagitár játéktechnikája valósítható meg rajta. Gitárként a 8 húros gitár jelenti azt a határt, ami technikailag még jól kezelhető, de innen tovább már korlátozott a játék. A 10 húros gitáron elérhető játékmód már inkább a hárfagitár technikájának felel meg.

Ebben az írásban nem célom a 8-10 húros gitárokat bemutatni, de mindenképpen érdemes megfigyelni, hogy mely irányokba mehetnek el a basszus húrokkal kiegészített sokhúros gitárok. Korábban egy svéd készítő Georg Bolin készített egy alto gitárt 11 húrral, melyet Göran Söllscher vitt sikerre és tett ismertté.

Ezen a gitáron Bach zenéje kiválóan megszólal kompromisszumok nélkül, azaz nem kell a basszus hangokat egy oktávval feljebb átírni. Ez a hangszer inspirálta később az olasz gitárkészítőt Rodolfo Cucculellit is, aki számos 11-13 és 14 húros változatot is készített. A 14 húros változat rendkívül impozáns hangszer, bár a kis testméret nem támogatja basszus hangok tartományát.

A gitár játéklehetőségeinek megőrzését célozza egy Lucas Brunner nevű svájci készítő által alkalmazott megoldás is. Itt a húrok két nyakra vannak elosztva, de az alsó nyak mellett van egy kis hárfa regiszter is.

Egy ilyen sokhúros gitárnál már a belső merevítés megoldása is komoly feladat elé állítja a készítőt, hogy a hangszer hangosan telten szóljon, érzékeny legyen, de képes legyen a sok húr feszítőerejét is hosszú éveken át tartani.

A hárfa gitárokról szóló írást a végtelenségig lehetne folytatni. Most csupán ízelítőül szolgálhatok és akit mélyebben érdekel ez a hazánkban teljesen ismeretlen irányzat, annak az internet kimeríthetetlen forrásul szolgálhat.

Szabó Sándor

2012-11-30 19:45:13