Hányas cipőt hord a gitáros és egyéb történetek


Ezúttal valami más témákról szeretnék beszélni, olyanokról, amiről kellene, de nem szoktam.  Egy örökké aktuális téma következik, melyet a hétköznapok történései kényszerítenek ki belőlem. Minden évben tucatnyian keresnek meg, hogy egy elküldött youtube linket meghallgatva vagy mp3-as felvételből mondjam meg, milyen gitár szól, milyen fából van, milyen effekt van rajta, hogyan lett felvéve, hány éves a gitáros és mekkora cipőt hord….



         Persze mindig megtisztelő, ha megkérdeznek és én minden esetben válaszolok is, mert jóleső érzés, amikor az emberben hisznek és bíznak. Ez nyilván olyan tőke, amit nem szabad elvesztegetni és ápolni kell. Valamiért megtalálnak, hogy eljátsszam a „megmondó ember” szerepét, pedig higgyétek el nem szeretem „osztani az észt”. Ismeretet, tapasztalatot megosztani igen, azt szeretek, de csak ha van értelme és főleg a kérdező felé eredménye. Az „ész osztás”, mint szleng ugyanis egyfajta pejoratív élet kapott. A kifejezés használója ingerülten azt igyekszik kifejezésre juttatni, hogy idegesíti az okosabbnak feltűnni akaró, vagy éppen valóban az okosabb jelenléte, mert tudása, tapasztalata kevés. Ezért a jóhiszemű információk külső áradatával szembeni ellenállásában, ingerültségében így kompenzál. Bár néha jogosan is elhangzik. Ez azt mutatja, hogy az emberek egy része természeténél fogva nem akar okosabb lenni, a meglévő az elég neki, de ez már egy más téma és nem ide tartozik. Valamikor az „ész osztása” volt a munkám, akkor is segítő szándékkal tettem, látva a nagy „sötétséget”. A folyamatosan érkező kérdések mostanra arra késztettek, hogy a címben és a bevezetőben említett jelenségre kissé hangsúlyosabban rámutassak.



A minap egy kedves felkérést kaptam arra, hogy egy mp.3 hangminta alapján állapítsam meg, hogy milyen akusztikus gitárral lehet az ott hallható hangzást előidézni. Először arra gondoltam, hogy frocliznak velem, de amint meghallgattam a felvételt, akkor nagyon szomorú lettem, mert tényleg komolyan gondolta és arra gondoltam, hogy megpróbálok az illetőnek segíteni azzal, hogy kiűzöm a fejéből az ördögöt és megmondom neki az igazságot. Ez persze azzal a veszéllyel járhat, hogy nem fogadja el és az eddigi tisztelete átfordul az ellenkezőjére. Ha nem adok számára megfelelő választ, akkor ki vagyok téve annak az ítéletének, hogy nem eléggé értek hozzá, ha egy ilyet nem tudok megmondani. További problémám az volt, hogy ha bármiféle tudást közvetítek, azt a fogadó félnél vajon követi és kiegészíti-e élő tapasztalat. Ha nem, akkor az én tudásom semmit nem ér a másik fél számára. Tehát csak azt mondhatom, amit tapasztaltam, ugyan megoszthatom másokkal, de nem biztos, hogy egyezni fog az ő tudásával vagy tapasztalatával. És ez fokozottan igaz a hang oly megfoghatatlan világában. Ezért inkább megmondtam neki az igazságomat, mert csak a sajátomét tudom megosztani vele, és elhatároztam, hogy ennek az esetnek kapcsán készítek egy írást, ami segíthet másoknak is, kicsit gondolkodni. Így köszönöm neki a kérdést, mert így talán többeknek is hasznára lehetek. A „megmondó emberek” akikről majd még szólni fogok, ezek után valószínűleg nagyon dühösek lesznek, mert ezzel kihull a talaj a lábuk alól, mert nem lehet már tovább misztifikálni, és megpróbálnak majd olyan szinten letámadni, mint legutóbb például azt mondani, hogy Seth Lover nevéből kimaradt a „h” betű! Micsoda csorba a hitelességen, meg hasonlók….



Akkor kezdjük az akusztikus gitáros esettel. A meghallgatásra elküldött hangminta egy dob, basszusgitár ritmikus szövetébe ágyazott sikálós stílusú akusztikus gitár. Ezt azért küldték el, mert számukra referencia, azaz „ilyet” szeretnének. Később” ilyesmire” enyhült a cél. A referencia felvétel két fontos problémát hordozott magában. A felvétel már túlesett dinamika és spektrális módosításokon, azaz a felvétel kompresszált és EQ-zott volt.  A másik probléma, hogy a hangszerek között volt egy oda nem illő, az akusztikus gitár. Ez a hangszer sohasem volt kompatibilis a dobbal és a hangos elektromos basszus gitárral. Stúdióban persze megkísérlik összeházasítani a kecskét a libával, de csupán azért, MERT LEHETSÉGES! Pontosabban lehetségesnek gondolják. Nyilván valami létre fog jönni, - (a klónozás is működik a test szintjén,) - ami az avatatlan fülű fogyasztónak éppen meg fog felelni, mert minden ilyesmi csak pótlékként kerül a világba, az igazi zene helyett. Természetesen nem tilos ilyet csinálni, legfeljebb ütközik a fejlettebb ízléssel és nem a zenét szolgálja, hanem az zeneipart. Az akusztikus gitár dob/basszus környezetébe való becsempészése csak úgy lehetséges, ha hangzás spektrumukban, szintjükben és dinamikájukban valamiféle energia egyensúlyt teremtünk.



Az egyensúly megteremtésének feltétele az, hogy az ember, aki ezt végzi ennek tudatában legyen. Ha nincs tudatában, akkor a cél nem fog megvalósulni. Ismernie kell azt a fontos törvényt, hogy egy hangmixben akkor lesz egyensúly, ha a benne résztvevő hangszerek egy a rájuk jellemző tartományban szólnak, és nem lógnak át a többi hangszer jellemző tartományaiba. A tartományok szétválasztásának eszköze az EQ. Nélküle nem megvalósítható. A szétválasztás másik aspektusa a dinamikák egy szintre hozása. Sokszor már a felvétel is kompresszoron keresztül történik. Végül a hangerők egyensúlyba, arányba hozása szükséges. Mindezek azzal a mellékhatással járnak, hogy minden módosítás, beavatkozás elkerülhetetlenül torzítást és zajt visz a hangzásba így a mixben résztvevő hangszer hangját fel sem lehet ismerni a kezdeti állapothoz képest. Akkor ezek után ki mondja meg, hogy milyen gitár volt, milyen fából készült, milyen a merevítése, stb.? Arra vonatkozóan például nem tért ki a kérdés, hogy milyen mikrofonnal milyen távolságból, milyen szögben lett felvéve, milyen mikrofoncsatorna erősítette, milyen AD konverter alakította át digitális jellé, milyen módosítások, EQ, kompresszor, azok beállításai és egyebek torzították tovább a hangot. Ezek mind kimaradtak a kérdező látóteréből. Tudnám még folytatni az indokoltan felmerülő kérdések sorát azzal, hogy a keverés milyen hangfalakon visszahallgatva történt, milyen erősítő hajtotta, milyen hangerőn történt mindez, aki keverte az milyen állapotban volt, pl. éhes, szomjas, másnapos, nátha előtti vagy nátha utáni állapotban, milyen zenéket szeret hallgatni, min élesíti a fülét, és lehetne sorolni mindazt, amitől végül azt halljuk, amit hallunk. És még mindig nincs vége, mert mire eljut a végeredmény hozzám, mint referencia, az egy jócskán lebutított mp.3 track. A laptopom gyenge háztartási minőségű hangkártyájába hiába dugom be az általam jól ismert minőségi stúdió fejhallgatómat, az eredmény siralmas. Annyi torzuláson, és átváltozáson ment át szegény hang, hogy már nincs ember, aki meg tudná állapítani, hogy milyen gitár volt az a kezdetek kezdetén. A végén a basszus és a dob úgyis betakar mindent és csak szörtyögés hallható az akusztikus gitár helyén. Van ennek értelme? Számomra nincs, és éppen ezért nem szívesen adok tanácsot, mert értelmetlen.



Egy az enyémtől homlokegyenest eltérő gondolkodási modellben való érzékelésben jónak, referenciának tartott hangi szüleményéről kellene megállapítanom a hangszer személyazonosságát és eredetét. Mert valójában ezt kérték tőlem. Én más paradigmában, egy más esztétika szerint gondolkodom és hallom a zenét, így egy számomra fordított világba nincs átjárásom.  A legjobb és legőszintébb válasz az, hogy gyakorlatilag bármely akusztikus gitárral meg lehet csinálni. Minél olcsóbbal, annál jobb, mert azok eleve úgy szólnak, ahogy elvárják: rosszul (azaz a célt tekintve jól). Így kevesebbet kell EQ-zni és kompresszálni, mert rövidebb úton eljutnak az áhított végeredményhez. A mutatott mp3. mintához tényleg nem érdemes 800 ezer Ft-os  Martint és egyéb híres finom hangszert venni, mert a végén úgyis ledarálják azt a finom részletet, amitől éppen 3-4-szer kerül többe, mint egy ismeretlen kínai gitár.



Van még egy probléma, melynek körüljárása elkerülhetetlen ebben a témakörben. Ez pedig maga az ember, mint tudatos érzékelő alany. Érzékszerveink nagyon összetett módon vannak kapcsolatban a tudatunkkal. Mindenekelőtt az ember egy biológiai, pszichológiai lény, ahol minden összefügg mindennel és ahol a külvilág és az ember belső változásai mind pillanatnyilag hatva határozzák meg mindazt, aminek következtében az ember megéli az adott jelenséget és értelmezi, esetleg megfogalmazza arról benyomásait. Az ember fizikai, fiziológiai állapota messzemenően befolyásolja a pillanatnyi ítéletét. Ha valaki éhes, és durcás, akkor a tetszése nem fog kiteljesedni egy dologról, azonban ha jóllakott, és jókedvű, másként látja ugyanazt a dolgot. Ez csak egyetlen példa, de példák ezreit lehetne itt most felsorolni. Egy másik fontos tényező az a kultúra, amiben az ember szocializálódott. Ugyanis a kultúra alakítja ki az ember érzékelt ingereit értelmező modellt. Ki milyen kultúrában szocializálódik és nő fel, az arra jellemző gondolkodási modellek alakulnak ki benne és azokkal fogja értelmezi a benyomásait.


Hangszerbolti  „megmondó” emberek


Az elmúlt időszakban egy érdekes új jelenséget tapasztaltam. A hangszerboltokba egy vásárlóval együtt bemegy egy vásárlási szolgáltatást nyújtó ember, aki addig győzködi az ügyfelét, amíg az vásárol valamit. Aztán megkapja a jutalékát és kész. Ezek a közelmúltban megjelent  „megmondó” emberek feltűnő arroganciával járnak ügyfeleikkel a hangszerboltokba néha még a jóhiszemű segítőkész eladót is lehurrogják, hogy nem ért hozzá és ne szóljon bele a dolgukba. Egy ilyennek szemtanúja is voltam. A tudatlanság és a pénz jelenléte hívja világra az ilyen agresszív „szolgáltatás” megjelenését. A vásárlók be is dőlnek nekik és elkövetik a hibát, hogy nem a saját fülüknek hisznek, hanem egy esetleg éppen rossz ízlésű hangi tapasztalás híján lévő embernek. Nagyon hasonló eset történt, amikor évekkel ezelőtt a Nyugati Pályaudvar melletti parkolóban álltam meg, odajött egy ember nyájasan üdvözölt és felajánlotta segítségét  a parkolás lebonyolításában, közben nyájasan figyelmeztetett, hogy vigyázzak nehogy megbotoljak, mert errefelé könnyen megesik az ilyesmi. Megmutatta a parkolóórát és kérte, hogy adjam oda a pénzt megmutatná, hogyan kell használni a parkolóórát. Annyira vicces volt, hogy mosolyogva belementem a játékba. Először kandi kamerára gyanakodtam, de nem volt ott ilyesmi. Részletesen elmagyarázta, hogy hová kell bedugni a pénzt és mit kell megnyomni és azt is megmutatta, hogy hol van a kijelző a parkolóórán. Aztán megvette a jegyet és felajánlotta, hogy elviszi az autóig nekem addig sem kell sétálnom. Ezt idáig még gyorsan le is processzáltam magamban, csak amikor mondta, hogy a szolgáltatása 100 Ft-ba kerül, akkor néztem nagyot. Mire felocsúdtam már 3 tagbaszakadt társa állt ott karba tett kézzel kis terpeszben. Ők győztek, leszedtek 100 forinttal és persze a jegyet azt lenyúlták, de az autóm legalább nem volt megkarcolva és még a parkoló őr sem büntetett meg.  Ez a fajta pénzkeresés az agresszió és a hülyének nézés egy elmebeteg keveréke. Nos, valami ilyesmit látok megjelenni hangszerbolti változatban, melyben a hülyének nézés alapesete áll fenn. A jelenség persze nem magától jön létre, hanem csakis az emberek tudatlansága hívja elő. Vannak, akik interneten figyelik az emberek szokásait és ezt kihasználva, próbálnak belőlük pénzt kihúzni. Modern parazitizmus. Egy városi környezetben a tudatlanság ugyan nagyon kényelmes, de sokba kerül.



Az ilyenféle modern kori megmondó menedzserek bizonyos tekintetben korjelenségnek tekinthetők. Itt vagyunk egy túltechnikalizált lassan áttekinthetetlenül bonyolult világban, és aki nem követi a hetente megjelenő újdonságokat, az elkerülhetetlenül kívül kerül a világból, Számára nem marad más, mint pénzért kibérelni más tudását. Mielőtt valaki felfogad egy afféle „megmondó”  embert, érdemes lenne ismernie a referenciáit, tudnia, hogy az, milyen ízlés és tudás alapján mondja meg neki, hogy miért adjon pénzt. Az interneten hamar felbukkannak, bejelentkeznek a fórumokba és elkezdik úgymond osztani az észt, aztán előbb utóbb a tudatlan és óvatlan vásárlót levadásszák maguknak.  Legtöbbször hamar el is varázsolják a vásárlót bő beszédű tudálékosságukkal, és bár a lexikális tudásuk jelentős lehet, de mögüle legtöbbször hiányzik a megtapasztalás. Vajon melyikük próbált ki legalább 300 féle erősítőt és ugyanennyi gitárt? Az interneten való megnyilvánulásuk színvonaltalanok, stílustalanok inkább nyomulósak. Az érdembeli reagálást nem tartom érdemesnek, ugyanis azt egy fontos ismeretelméleti tény akadályozza: történetesen a gondolati térben érvényes hierarchia törvényei szerint az alsóbb és felsőbb szintek közötti ismeret átadás csak akkor jöhet létre, ha avatottsági szintjük azonos vagy nagyon közeli, és a kommunikációhoz használt fogalomkészletük azonos jelentéstartalmakkal bír. Ha ezek a kritériumok nem állnak fenn, akkor nincs megértés. A felső szint, ha meg is érti az alsóbb szintet, nem tud válaszolni, mert az alsóbb szint avatatlan, vagy nyelve nem alkalmas a kommunikációra, vagy mindkettő együtt.  A tudásnak két szintjét érdemes itt megkülönböztetni: egyik a könyvekből, internetről ás a technikai folklórból szerzett megtanult lexikális információ. Ennek birtokosát nevezhetjük „nagytudásúnak”.  A virtuális világ megmondói többnyire az internet fórumainak pletykáin táplált, minden áron pénzt és dicsőséget kereső ilyen  „nagytudású” alakok. A másik szint az, amikor a külvilágból szerzett tudás személyes megtapasztalással párosul és a tapasztalati élmény kiszűri a valótlan elemeket a tudásbázisból, bár azzal a fenntartással, hogy minden megtapasztalás egyedi és szubjektív. Ezt a második szintet nevezhetjük avatottságnak.



 „ És lőn sötétség….”


A sötétségen sokszor az iskola sem segít. Történt egyszer, hogy egy hangtechnikai iskolában, ahol éppen órát adtam megkérdeztem az egyik közönyös viselkedésével másokat is zavaró diákot, hogy miért alszik az órán, miért nem akar tudásban több lenni és komolyan venni a tananyagot. Erre ő azt mondta, hogy ez egy szabad ország, az apja fél milliót fizetett azért, hogy itt hallgathassa, amint osztom az észt, és ennyi pénzért igazán joga van olyan hülyének maradni, amilyen csak akar. Erre megjegyeztem, hogy ehhez nem kell az órára sem bejárni. Zsigerből jött a reakciója, hogy megkeres valami ombudsmant, ha ilyen kérdésekkel zaklatom. Bizonyos kultúrákban az ember tudatlanságát leleplező kérdések vagy akár csak a rá való célzott utalás elhangzása is agresszív reakciót vált ki, és ellenállnak mindenféle tanításnak, okosításnak. A sötétséget pedig csak a fény tudja megszüntetni, ennek ellenére vannak akik a fény elől is menekülnek. Vizuálisan így ábrázolható ez az állapot:



Egy mai amatőr, műkedvelő gitárosnak is oly sokrétű technikai és egyéb tudásra kell szert tennie, hogy egyáltalán tudja használni a szerkezeteit, és hogy egyáltalán ne szoruljon külső segítségre legalább abban, hogy saját maga ki tudja választani, hogy mit vásároljon meg. 30 évvel ezelőtt minden sokkal egyszerűbb volt. A hangszerek, a hangzások és az élet is. Akkor könnyen lehetett dönteni, hogy mit vegyenek az emberek, mert nem volt túl nagy választék semmiből. Nem is volt négyszáz féle rock stílus sem, és az ezekhez tartozó külön ízlés világ. Ma az információ világában úgy tűnik az emberek nagyobbik része lemarad a technika rohanásában és képtelenek követni mi zajlik körülöttük. Ideális esetben egy mai hangszerbolti eladónak nagyon komoly tudással kell bírnia, hogy az ismeretekben egyre lemaradó vásárlókat megfelelően el tudja látni információval. És ha van is nagy tudású eladó, sokszor semmit nem ér, mert a vásárló bevilágíthatatlan sötétségben él.



Egyszer egy hangszerboltban vártam a soromat és két tipikusnak mondható eset is történt, míg ott voltam. Valaki egy akusztikus gitárt kért kipróbálni olyat, amiben hangszedő volt.  A boltos javasolta, hogy csatlakoztassák egy akusztikus erősítőbe, mire a vásárló azt mondta, hogy az nem lesz jó, mert túl tiszta. A boltos magára hagyta egy Marshall kombóval. Közben egy másik hasonló figura egy elektromos gitárt nézegetett, de csak a fekete és az amorf formájú modellek érdekelték. Közben némi zajongás után az első próbálkozó meghozta a döntését, miszerint az akusztikus gitár hangja nem elég karcos, és nem elég kásás hangú, merthogy neki egy olyan kellene, ami alapból torzan szól. A boltos kérdően rám nézett én meg úgy tettem, mint aki most érkezett a szomszédos naprendszerből. A másik próbálkozónak az volt a baja, hogy a gitár kontúrja nem volt eléggé szögletes. Minden benyomásunk egy agyi modell és a szögletesség is kompenzálható, például így:



Ez a két példa jól mutatja, hogy az emberek mennyire eltérő szubkultúrában élnek és gondolkodnak. A tudás semmit sem ér velük szemben. Valójában azt lehet leszűrni ebből, hogy ha valami nem eléggé rossz, akkor az már nem is elég jó. És ha valami nem elég szögletes az már ki van zárva. Ezek pedig mind nagyon erős befolyásoló tényezők és az ilyen világban élő emberekkel legtöbb esetben lehetetlen a kommunikáció, mert egyszerűen egy másik világban élnek, ahol az esztétika vagy nem létezik vagy ellenkező előjelre váltott. Más eteben képtelenek megfogalmazni mit szeretnének, azon túl az érzékszerveik a külső és belső körülményeknek köszönhetően mást közvetítenek az agyukba. Azzal a tudatossággal lépnek be a boltba, hogy ott joggal elvárják a segítséget. Amikor pedig az eladó megpróbál segíteni, akkor meg nem hagyják, vagy ha nem azt hallják, amit szeretnének, akkor meg lehülyézik az eladót. Így aztán a gyakorlott eladó kis ismerkedés és beszélgetés után azt mondja, amit éppen a vevő szeretne hallani.

A vásárlóknak megvan a maguk sajátos lélektana. Erre is vannak mókás esetek, amiből most kettőt el is mondanék. 1994-ben történt akkoriban egy veterán rock gitárosunk, aki annak idején sikeres volt a zenekarával, később feljebb került a rock iparban és újra szervezte a zenekart egy BS búcsúkoncert erejéig. Akkoriban sokat írtam a Zenészmagazinban, és ha akartam, ha nem, rengetegen kerestek meg szaktanácsokkal. A szóban forgó úriember konzultációt kért és én igen erősen készültem, mert ilyen embereknek szaktanácsot adni referencia értékűnek számíthat, gondoltam naívan. Aztán eljött a találkozó ideje és csak annyit kérdezett, hogy milyen húrt vásároljon a gitárjához. Sajnos kiábrándító választ kapott, mert D’Addario-t javasoltam neki és ettől végtelenül csalódott lett, mondván, hogy hiszen most is az van neki. Egy hét múlva itt a koncert és még mindig nem tudja milyen húrt tegyen fel. Tőlem valami bombasztikusabb választ várt, valami jobb húrt. Ezen aztán el lehet gondolkodni, hogy milyen lélektani tényezők vezették őt idáig?



Akkoriban feltűnt egy másféle vásárló típus is. Valami nagyobb vidéki városban ismert banda gitárosa volt, aki telefonon órákig képes volt faggatni minden részletről. Néha már le kellett magamat tagadni, de mindig megtalált. Még otthon este 9 után is. Egyszer éppen lefekvés előtt csörrent meg a telefon és bizony ő volt a vonal végén és hangjában valamiféle pánik érzése csengett. Azt kérdezte, hogy milyen erősítőt javaslok neki egy viszonylag általa jól körülírt hangzáshoz, mert a banda lemezt készít, majd utána turnéra indul és holnap már menne is megvenni az erősítőt. Azzal kezdtem, hogy ez kissé hasonló eset ahhoz, amikor azt kérdezi, hogy milyen féle barátnőt válasszon feleségnek, de ő ezt nem értette és főleg nem vette komolyan, így elmondtam, hogy én milyet választanék, ha olyan hangzásra lenne szükségem. Kb egy órát beszéltem és válaszoltam tengernyi kérdésére. A hangjából ítélve nagyon lelkes és elégedett volt. Másnap elment és megvett egy egészen másféle cuccot, amiről nem is beszéltünk. Nem telt el három hét megint jelentkezett, és akkor pedig még bonyolultabb helyzet alakult ki, effektet akart venni. Erre is megkapta a kb 60 perces szaktanácsot, majd nemsokára kiderült, hogy valami egészen mást vett meg olyat, ami szóba sem került. Ez az ember jól érezte magát összességében órákon át, az én életemből pedig éppen ugyanennyit lopott el.



Ma úgy tűnik két évtizednyi jóhiszemű igyekezetem, hogy némi világosság legyen a fejekben a hangzás körül, mondhatni felesleges volt, mert a világ tömegesedése a sötétség tömegesedésével is együtt jár. Ezek után bizonyára érthető, hogy miért nem akarnék a „megmondó ember” szerepében tetszelegni.  Hiába vannak hangtechnikai iskolák, az élő tapasztalat, finom kiművelt esztétikai érzék, magasabb szintű ízlés híján a hangzáskultúra továbbra is nagyon törzsi szinten marad.

 Ha pedig ezúttal is kimaradt valahol egy betű, az csupán annyit jelent, hogy nem a gép írta magától, hanem én magam ütöttem a billentyűket.


Szabó Sándor

2014-01-25 14:11:45