Hogyan állunk a gitározással?

Mielőtt nekifognál az olvasásnak, intézd el a dolgaidat, mert nagyon hosszú írás olvasásába kezdel és lehet, hogy nem tudod majd abbahagyni, ha belekezdel. Ha nincs rá időd, akkor inkább halaszd máskorra.

Hogyan is állunk a gitározással ma 2010-ben? Eléggé jogosan merül fel a kérdés. Járva kelve az utcákon igen sok gitártokot cipelő fiatallal találkozom, és szinte ez az egyetlen hangszer, amit látni lehet járókelők kezében. Nyilván zongora nem lehet, de lehetne hegedű, vagy fúvós hangszerek. Nem! Csak gitár. Nagyon ritkán egy cselló. Fel sem tűnne, ha nem lenne egy rendkívül ellentmondásos tapasztalatom a gitár és a gitározás kapcsán. Elhatároztam, hogy körbejárom ezt a témát és megosztom az olvasókkal. Egyébként is több okból érdemes kissé áttekinteni, hol van a gitár helye a mai muzsikában a XXI. Század első évtizede után.

A gitár története több száz évre tekint vissza. A barokk korban a gitárt nem vette egyetlen zeneszerző sem komolyan, mert a lant testesítette meg a kor legfejlettebb húros hangszerét. A gitár egy kicsiny ügyetlen játékhangszer volt akkoriban. A gitár története alig 500 éve kezdődött, előtte pedig még másként nevezték. A romantikus korban már nemcsak az irodalma, hanem a gitár felépítése, szerkezete is kezdett formálódni, fejlődni a mai változat irányába.

Érdekes jelenség, hogy a gitár muzsika mennyire különvált a klasszikus zenében is. Olyan darabokat ahol a gitár és nagyzenekar együtt szól, elenyésző mennyiségű művet írtak. Ennek oka a hangszer adottságaiban keresendő. A gitár halk, nem tud egyetlen nagyzenekari hangszerrel sem lépést tartani hangerőben. Így a zeneszerzőket nem vonzza a gitár és ez a jövőben is így lesz. A gitárt és a gitármuzsikát a gitárosok éltetik tovább, valamint a kifejezetten gitárra komponáló szerzők. A gitár így egy magányában fejlődő hangszer maradt.

A gitár egyben népi hangszerként is megmaradt, és itt már nem csupán a flamenkó gitározásra gondolok, hanem arra a hatvanas évek elejétől megfigyelhető tendenciára, ahogyan és amilyen zenék előadására használják a hangszert. Ének kíséretre, pengetővel egyszerű és népszerű dalokat adnak elő vele fiatalok, mulatságokon, kirándulásokon. Ki is alakult egyfajta terminológiája ennek a modern városi népi gitározásnak, ezt hívják "tábortüzi" gitározásnak. Elég tudni 3-4 fogást és azzal el lehet boldogulni.

A 60-as években ezzel párhuzamosan megjelent az elektromos erősítésu gitár is, ami teljesen más irányba vitte a hangszert és a rajta játszott zenét is. A kor sajátosságait követve a fiatalság zenéje egyre inkább durva, erőszakos lett, így a rockzene kifejezetten a lázadó ifjúság körében lett hihetetlen sikeres. Az ehhez szükséges hangzást a modern torzított hangú elektromos gitár remekül tudja biztosítani. Mára külön szubkultúrája van az elektromos gitáron játszható muzsikáknak.

Ugyancsak a hatvanas évek körül kezdett virágozni egy másik gitáros stílus, ami ugyancsak népzenei jellegű, az amerikai blues, country és egyéb ezekbe ágyazódó zenék műfaja. Ennek egyik mai oldalága az ujjakkal való pengetésre építő úgynevezett "fingerstyle". Kicsit buta elnevezés, mert normálisan így kellene játszani a gitáron.... A műfaj viszonylag fiatal, mozgalma most kezd igazán éledni, különösen a távol-keleten figyelhető meg egyfajta mutáns megjelenése, de erről majd később.

Mennyire népszerű a gitár?

A gitár a hatvanas évektől egy évtizeden át egy generáció jelképe, ikonja volt, mára csupán egy hangszer.

A gitár a rajta játszott zenék, és a megszólaltatás technikája szerint nagyon megosztja művelőit. A klasszikus gitáros például nem venne a kezébe fémhúros gitárt és pengetőt, az elektromosról nem is beszélve. Az elektromos gitáron játszók pedig azért nem veszik a kezükbe a nylon húros klasszikus gitárt, mert nem tudnak rajta mit kezdeni, legfeljebb tábortüzi stílusban tudnának sikálni rajta pár akkordot. Nincs is átjárás ezen stílusok között, ha akad is egy-egy figura, aki mindkettőt műveli valamilyen szinten, az éppen erősíti a megfigyelés helytállóságát.

Amennyire népszerűnek tűnik a gitár, annyira nem az. Mióta a médiumok kereskedelmi célból működnek, a zene és kultúra közvetítés úgymond ki van tiltva az éterből. A fiatalok sem a tv-ből sem a rádióból nem tudhatják, milyen a gitárzene és általában bármilyen zene. Ezzel szemben az iskolákban elég sok helyen van gitároktatás, minden szinten. Ma a XXI. Század hajnalán úgy van gitároktatás az iskolákban, hogy a tanulók magukon, egymáson és esetleg a tanáron kívül nem nagyon hallanak mástól és máshol élő gitármuzsikát.

A gitár oktatása

Oktatási szinten a gitár népszerű, ezt mutatják a hangszerboltok eladási statisztikái is, ma több tanuló akusztikus gitárt adnak el, mint bármilyen elektromosat. Mindez nem tükröződik a művelésében. Szinte nincsenek gitár koncertek. Sajnos a klasszikus gitározás átalakult egyfajta verseny műfajjá, a tanulókat versenyeztetik, úgymond kifejezetten versenyzésre tenyésztik, aztán ha a tanuló pszichikailag erős, szorgalmas, és a keze fizikailag bírja a gyűrődést, akkor fiatal korában megnyerhet pár versenyt és ez lesz az egyetlen fegyvertény, ami őt, elsősorban a későbbiekben, mint tanárt a pályán tarthatja. Itt, ha valakiből hiányzik a könyöklés és az előrefurakodáshoz szükséges jellem, akkor egyszerűen kihullik és majd pár év elmúltával "kiöregedik" a gitárból, így kénytelen lesz más szakma után nézni.

A zeneművészeti egyetemekre járók nem hobbiként tanulnak, hanem erős és mély elkötelezettség él bennük, hogy belőlük gitárművész lesz, vagy legalábbis valamilyen módon a szakmában maradnak, és abban tengethetik az életüket. Persze a valóság az, hogy legtöbbször nem lehet művészetről beszélni, mert hiányzik belőle a teremtés aktusa. Még az előadói szinten is hiányzik belőle az, amiért művészet lehetne, hiszen verseny műfaj, ami leginkább a sporthoz hasonlítható. Például a műkorcsolyához. Ott is szól a zene, és van zsűri, a versenyző pedig a zenét eszközként használva mutatja be technikai felkészültségét. A sok versenyt megélt zsűri pedig "élet-halál" felett dönt. Vagyis a gitárverseny arról szól, milyen a zsűri ízlése, milyen a kedve és melyik klikkbe tartozik. Ez egy rendkívül kemény műfaj, sok tekintetben próbára téve a versenyzőt. Olyan igazi, csak a zenéért megrendezett gitárkoncert idehaza alig van. Akkor sem lenne erős túlzás, ha azt mondanám, hogy nincs. Ha akad is, az is elenyésző mennyiségben, egy nagyon szűk közönség számára.

A fiatal tehetségek, ha tehetik, elköltöznek nyugatabbra, ahol sokszor tényleg sikeresebbek lesznek, de az is előfordul, hogy egyszerűen ugyanúgy csupán tanári állásuka lesz, mondjuk San Franciscoban. Versenyezni nem lehet sokáig.

Így aztán ebben a műfajban nincs igazi művészet, művész pedig még kevesebb, legalábbis zenei értelemben. Ez az másik oka annak, hogy a gitár világának ez a szegmenje jól körbe falazta magát a zenei külvilágtól.

Ez a körülfalazás valószínűleg egy természeti erők által hajtott jelenség, mert ugyanez tapasztalható a gitározás többi vállfajában is. Az elektromos gitározás ugyancsak sajátos irányt vett és új értelmezést adott a rajta játszható zenéknek. Aki valaha játszott torzított gitáron, jól tudja, hogy akkordokat nem lehet rajta játszani, legfeljebb kvint és kvart hangközöket illetve dallamokat. Mivel egyfajta modern városi népzenei attitüd hajtja a művelőit, így az akadémizmus nem fenyegeti a műfajt. Oldottabb és nyitottabb is a milliője. Nincs benne versenyszellem, inkább a muzsika hajtja, mégha elemi szinten is. A zene itt is csak egy csoport szubkultúrájának jelképe, eszköze, nem önmagáért van. Aki megpróbálja önmagáért művelni, azt a közössége, ha nem is rekeszti ki magából, de nem tud mit kezdeni vele, és nem figyel rá többé. Az elektromos gitár olyan hangzást teremtett, amiben a zene alapvető elemei, az akkordok elutasításra kerültek. Így a rajta előadott zene csak egy szűk dimenzióban tud működni és hatni. Ha megnézzük kissé közelebbről a heavy metál műfaját még extrémebb dolgokat fedezhetünk fel. A hangzás agresszivitása mindent felülír, sem dallamra, sem harmóniára nincs már szüksége, csak a ritmusra és a hangerőre. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ezt a műfajt nem művelik egyesek művészi szinten. Itt is látható, hogy egy műfaj miként vonja magát körbe fallal. Az elektromos gitáron előadott zenék azon része, ami nem a koomersz zeneipart szolgálja már inkább az emberi lélek megnyilvánulásának szociológiailag meghatározható jelensége lett. Egyszerű mondatba foglalva, a heavy metál például sokkal inkább szociológiai jelenség, mint zenei. Egy szubkultúra zenei jelképe, ami ugyan saját körükben zenei igényt elégít ki, azonban nem önmagáért létező abszolút muvészi kifejezésmód.

Új stílusok, technikák

Egy új stílus és játék technika megjelenését figyelhetjük meg az akusztikus gitározásban, bár még korábban az elektromos gitározást is felfrissítette. Ez a tappingelés. Mióta Michael Hedges meghalt, azóta az általa kitalált húrokat ütögető (tapping), csapkodós stílus önálló műfajjá emelkedett. Azt nem mondanám, hogy fejlődött, mert ez a játéktechnika nagyon szűk zenei mezsgyén képes működni, rengeteg kompromisszumra kényszerítve a gitárost zeneileg. . Aki ezt a csapkodós irányt műveli, az a lehetséges zenét feláldozza a látványért. Ennek több oka van. Részben a művelőjéből valami hiányzik, vagy nem elég tehetséges dobosnak, de az egészen biztos, hogy gitárosnak sem elég tehetséges, így a két világ határán identitás zavarában egy nagyon keskeny zenei ösvényen áll, nem is mozog. A csapkodós stílus egyfajta könnyű kiút, a művelője azt hiszi, hogy most már nem kell több akkordot, skálát megtanulni és gyakorolni, elég a csapkodás, merthogy a közönségnek szerfölött nagyon tetszik. A csapkodós stílusban talál az ego legkönnyebben megnyilvánulást magának a gitáron. Erről nem Michael Hedges tehet, ő egy zseni volt, igazi muzsikus. Hedges vette a fáradságot és volt akkora tehetség, hogy Bach partitákat is megtanult a tapping technikával. Az utánzás a tömeg legdirektebb reakciója. Azonban van más oka is, amiért a csapkodós stílus oly népszerű lett. A mai világ elsősorban a videó kultúrán keresztül manipulálja az embereket. Ott mozgás és akció van minden pillanatban. Ezt tükrözik a mai filmek. Nagyon manipulatív eszköz.

Az "akció gitáros" és akrobatikus gitáros

Egy magas szintű muzsikát magas szinten előadó gitároson semmi látnivaló nincs. Az akcióra, mozgásra éhes szemek ezért először a virtuóz, gyorsan játszó, hirtelen mozdulatú hangszereseket veszik észre, vagy akik nagy kézmozdulatokkal csapkodnak függetlenül attól, hogy jól vagy rosszul zenélnek. Az ilyen csapkodós játékmód egyrészt szokatlan, másfelől látványos. Ez éppen elég is egy akciófilmeken szocializált befogadónak. Eképpen megjelent egy új gitáros típus, amit én egyszerűen csak "akciógitárosnak" neveznék, mert mérlege a "sok látvány, kevés zene". Ebben nemcsak Távol-Kelet, hanem Európa és Amerikai is képviselteti magát. Mint említettem, a Távol-Keleten ez a stílus hihetetlenül népszerű lett mindössze pár éven belül. Koreában kétszer voltam zsűri egy olyan zenei versenyen, ahol azt a címet adták a rendezvénynek, hogy Fingerstyle Championship azaz (Fingestyle Bajnokság) ..... Ez mindent el is mond. A 24 versenyzőből 22-en Michael Hedges egyik csapkodós témáját adták elő.

Minden kornak megvannak az akrobatái. Régen virtuózoknak is nevezték őket, azonban a ma értelmezett virtuóz szó többnyire a gitáron bemutatott sport teljesítményt jelenti, az egységnyi idő alatt elpocsékolt hangok mennyiségét és annak látványát. Mivel a gitár játéktechnika mozgás lehetőségek kiterjedtek, így a gyorsan csapkodó gitárosokat lehet nyugodtan akrobatikus gitárosnak is nevezni. Az interneten rengeteg akrobatikus "csodagitáros" látható.

A virtuóz számomra nem egy gyors gitárost jelent, hanem egy olyan muzsikust, aki sokrétűen, gazdagon képes muzsikálni, soha nem él vissza a technikai fölényével, sőt a technikájával a finom részletek világába viszi a hallgatóságot és zenéje hatásában inkább a mágiához hasonlít, mint a "produkcióhoz".

A mai "gitárkodó" virtuózokra szükség van, hogy a tömeg ne unatkozzék, az a pár igazi muzsikus pedig elegendő ahhoz, hogy a kifinomultabb közönségnek szellemi táplálékot, élményt adjon.

A másolás mai magas iskolája

Az utánzás természetét már igen komoly szinteken kutatják. Pár éve még nem létezett az a tudomány, ami a "mémelméletre" épül. A "mém" szót Richard Dawkins használta eloször az Önző Gén című könyvében. Míg a gének a fizikai reprodukció fizikai szinten manifesztálódott információhordozói, addig a "mémek" az ember lelkében működő nem anyagi jellegű információ hordozók, melyeknek egyetlen célja van: Betelepedni egy gazdaalélekbe és ott szaporodni. Ezzel az új elmélettel próbálják megfejteni az ember utánzó képességének és hajlamának a természetét. Ahogy a gének a DNS molekulákba kódolt utasítások, így a mémek az agyba és a tárgyakba, jelenségekbe rejtett másolási utasítások.

A távol-keletiek anélkül, hogy bántanám őket, egyben verhetetlenek. Bármilyen tárgy, vagy jelenség felszínét hihetetlenül pontosan le tudják kopírozni. Bennük aztán dolgoznak a mémek! Lásd: kínai gitárgyártás. Külsőre nagyon igényesnek látszik, de az eredmény funkcionálisan használhatatlan, mint hangszer. Ha lekoppintanak valamilyen zenét, annak a "felszíni" részére összpontosítanak, és ezzel részükről készen van a mű. A mai tudatlan, tájékozatlan közönséget így, ha nem is tudatosan, de orruknál fogva tudják vezetni, és ha így megy, akkor nemcsak a bóvli gyártásban lesznek nagyok, hanem egy idő után ízlést is fognak diktálni. Hihetetlen érzékük van a giccsre és annak tovább adására. Ez az eredménye annak, amikor egy kultúrában megjelenik egy idegen betolakodó, agresszív kultúra. Pár generáció alatt képes kimosni és átírni mindazt, amit a népek évezredek alatt létrehoztak és ápolva őriztek. Szintén nagyon furcsa volt Koreában és Indiában heavy metált hallani.....

Identitás nélkül

A másik jelenség, ami a gitárvilágban nagyon tipikus, az ízlés és az identitás hiánya. Ez vonatkozik az előadókra és a befogadókra is. A jó fogyasztónak ne is legyen identitása és ízlése sem, arról majd gondoskodik a tv és az aktuális divat. Ez lett meghatározó a gitárzenében is, azzal a különbséggel, hogy a tv-ből az is ki van tiltva. Helyette azonban ott a Youtube....

Az még érthető, hogy egy terjeszkedő hatalom a saját kultúráját (kultúrálatlanságát) igyekszik lenyomni a tömeg torkán. Ez van, mióta világ a világ. A baj az, hogy az ember időközben nem fejlődött ízlésében, identitását pedig a felsőbb erők igyekeznek elbizonytalanítani, majd végképp eltüntetni. Az ízlés alapja az identitás, annak a szellemi és kulturális közösségnek mélyebb tudata, amiben felnőtt az ember. Ebben az identitászavaros világban aztán olyan dolgok bukkannak fel, mint skandináv blues zene, kelta és flamenkó zenét játszó magyar zenészek, a magyarul éneklő osztrák blues zenész, és lehetne sorolni az érdekes mutációkat. A megjelenés egy szintig teljesen normális és természetes. A kóros az, amikor minden korábbi nemzeti kulturális érték helyébe lép. Aki most kizárólag rock zenét hallgat, valószínűleg nem is érti miről beszélek, hiszen számára azon kívül valószínűleg nem is létezik másféle zene. Nos, éppen erről beszélek. A világzenéről egyszer talán egy külön esszét írok, mert az maga a zenei fertő. A mindent, mindennel összekeverni attitüd nagyon erős hatalmi eszköz az identitás elmosására, hiszen az ideális fogyasztó legfontosabb paramétere, hogy buta, műveletlen legyen, ne legyen körülírható identitása, mindig teljesen elbizonytalanítható és befolyásolható legyen.

Gitározás és zenélés

Ha már ennyire belemegyünk a gitár és gitározás ügyébe, akkor az analízist ki kell terjesztenünk más irányba is, hogy tisztább képünk legyen. A gitár mindenek előtt egy hangszer, ami eredendően, mint zeneszerszám, zenélésre lett kitalálva. A modern világ mindenki számára elérhetővé tette ezt a csodát, így az látható, hogy majd minden család szobájának falán lóg egy gitár, vagy be van támasztva a sorokba. A gitár tehát dísztárgy is ott, ahol nem tudnak vele mit kezdeni. A sok eladott gitár kitermelt egy speciális réteget, ok a gitárt használják, pengetik mindenféle különösebb cél nélkül, egyszerűen csak mert szeretik a hangját, a formáját a színét, a tapintását, és életükben egyfajta tevékenységgé vált a gitárral való foglalatosság. Egyesek a gyűjtő szenvedélyüket is a gitárban élik ki. Tehetősebb országokban igen sok gyűjtő van, talán többen vannak, mint a jó zenészek.

A gitározás, mint hobbi tevékenység tartja el az egész gitárorientált hangszeripart. Ennek az lett a következménye, hogy a gitár kultúrájában tömegesen megjelent a gitározás, mint tevékenység, és háttérbe szorult a zenélés, mint önkifejezés és művészet. Azaz, a gitározás és a zenélés kettévált, és szinte már semmi köze egymáshoz. Az egyetlen közös dolog, csupán a felszínen látható objektum a gitár. Ha statisztikailag nézzük, akkor megállapítható, hogy a tömeg inkább gitározni szeret jobban, mint zenélni. Csak egyes emberek szeretnek zenélni. A kettő nagyon messze került egymástól. Tipikus rendellenesség, amikor a gitározás (gitárkodás) összemosódik ezért vagy azért a zenéléssel még rosszabb esetben a művészi zenéléssel. A fogyasztásra berendezett világban, a tömeg jelenti a kiindulópontot és a célcsoportot is. A zenészek nem alkotnak nagy tömeget, még kevésbé a művészek. Így a gitárral kapcsolatban, minden a tömeg elvárása szerint alakul. Nekik készül gitár tömeg méretekben, nekik készül zene ipari módon és méretekben. Közben valami elvész, vagy legalábbis a tömeg aljára kerül és nem látható.

Akik a gitár hangjáért őrülnek meg

Külön réteget képeznek azok, akik nem a zenét hanem sokkal inkább a hangot és azok keltésére alkalmas eszközöket szeretik. Őket annyira nem motiválja sem a gitározás, sem a zenélés, sokkal inkább az, hogy mi történik akkor, ha ezt és azt így, meg úgy kötünk össze... Ilyen típusú mérnök embereknek köszönhetünk egy csomó találmányt a gitározásban. Hangszedők, erősítők, effektek, stb. Nélkülük nem itt tartanánk. Ide tartoznak a hangszerkészítők is, akik nem mindig értünk dolgoznak, de egy hajóban evezünk.

A gitár kultusza

100 évvel ezelőtt a köztudatban többnyire az élt, hogy a gitár szülőhazája Spanyolország, nem alaptalanul, és mintegy kulturális ikon terjedt a köztudatban, hogy igazi gitárkultusz Spanyolországban van. Bár ebben van némi igazság, azonban nem szabad elfeledkezni arról, hogy a spanyol hóditók elvitték a gitárt az amerikai földrészre is, és ott délen is északon igen gazdag gitárkultúra jött létre, ami bizony kissé el is halványította a spanyol gitár kultuszát. Európában a spanyolon kívül nincs igazi gitárkultusz, és ezen még az sem változtatott, hogy a hatvanas években új hullámként, új zenei formában lett nagyon népszerű a gitár. Bár a németek zenetörténetében van némi hagyománya a gitárnak, ettől függetlenül nem nevezhető kultusznak. Nem is gondolná senki sem, hogy micsoda gazdag klasszikus gitár irodalma van az oroszoknak. Csak a spanyol kultusz ezt elhalványította. A modern gitár kultusza Amerikában a régi gitár kultusza Spanyolországban erősödött meg. A világ többi részére a globalizációs folyamatok eredményeként jut el. Bár már több helyen tettem említést a távol-keleten tapasztalható jelenségekről, ott sem beszélhetünk gitárkultusztól, csupán legfeljebb egy divatos mozgalomról. A kultúra kialakulásához optimális körülmények, és jó sok idő kell. Ha egy kultúra hagyományban és belső természeti erőkben gyökerezik, akkor túléli a körülmények befolyásoló hatásait és fennmarad megfelelő ápolás esetén. A mesterségesen kialakított kultúráknak nincs valós gyökerük, így azok csak rövid időre felvillanó jelenségek.

Sokat gondolkodtam azon, hogy vajon miért nincs több száz éves kultusza a gitárnak Magyarországon. Lehetne, ha a történelem kereke másként fordul 1000 évvel ezelőtt. Ha valakit érdekel az erről szóló eszmefuttatásom, akkor látogassa meg a www.hunmaqam.hu oldalt. Ezt az oldalt elolvasva kiderül, miért nem honosodott meg a gitár a magyar zenekultúrában.

A gitár egy univerzális polifónikus hangszer, amit egy nép hagyománya vagy éltet, esetleg megtűr vagy elvet. Régen is voltak húros, pengetős hangszerek, melyek tökéletesen alkalmasak voltak az adott kor zenéjéhez. Ráadásul Távol-Keleten több évezeredes hagyománya van zenéjükben e hangszereknek. Minden esetre a mai gitár népszerűsége vitán felül abban áll, hogy az egyik legkisebb, hordozható polifónikus hangszer, amin sokféleképpen lehet játszani sokféle zenét. Távol-keletet is ezért hódította meg, ráadásul könnyű utánozni a gitáros mozdulatait így egyenes útja van a gitárnak még tőle idegen kultúrában is, bár azt szeretném hangsúlyozni, hogy a távol-keleti muzsika, különösen Kína nagyon gazdag a pengetős húros hangszerekben, nem is értem miért nem azokat alakítják és fejlesztik... Mindenki tudja: a globalizáció vitte oda a gitárt... már Indiában és Kínában is játszanak bluest és metált....

Mit játszanak ma gitáron?

Népzenék: ide tartozik a spanyol cigányok flamenkó zenéje. A hozzá nem értők és ízlésükben elfogultak ezt hajlamosak minden gitárzene fölé emelve csak ezt tekinteni gitárzenének. Ez a virtuóz, magas technikai szintre fejlődött stílus csupán egy töredéke a gitáron játszott zenéknek. Jelentős kultúrát képeznek a különféle latin-és dél-amerikai népzenék is, vagy az afro-amerikai blues vagy az amerikai countryzene is mint népzene. Ezek mind népi megnyilvánulásai a zenének, belül mélyen feszülő természeti erő, egyfajta kollektív teremtésvágy hajtja fel őket. Nagyon fontos megemlíteni a most nagy népszerűségnek örvendő kelta muzsikát. A mai kelta zenék egyik fő hangszere éppen a gitár.

Fingerstyle: mindössze 30-40 éves új stílus, ma kezd igazán népszerű lenni. Nagyjából a rock zenével egy időben kezdett teret hódítani magának, bár a két stílus között nincs sok átjárás. Érdekessége, hogy perifériális jellege ellenére nagyon sokféle zenét és technikát szintetizál és mutat fel. Mivel a fingerstyle alulról kinőtt stílus, ezért inkább tekinthető modern népzenei kifejezésmódnak. Akár sorolhattam volna a népzenék csoportjába is. Pár év alatt ebben a műfajban is megjelentek a táncoló, gitárkodó showman-ek, akik ugyan látványosan szórakoztatják a hallgatókat, de a zenei igénytelenségnek és a giccsnek a legjavát képviselik. Ez azért káros, mert az identitásában egyébként is elbizonytalanított hallgató/néző nem tudja hová tegye a jelenséget. Ezen a ponton a "gitárkodás", mint cirkuszi előadásmód is jelen van. Az előadók jó esetben technikailag nagyon a topon vannak, az egységnyi idő alatt eljátszott hangoknak és a nagy széles mozdulatoknak nagy mesterei, ezek a gitárosok kizárólag állva játszanak, sokat beszélnek, viccelődnek (ökörködnek), egyik másik táncol is és az arcán a szenvedés és a szenvedély teátrális grimaszaival igyekszik még inkább azt a hazug látszatot kelteni, mintha zenélne, vagy hogy mekkora dolgok történnek éppen. A jó ízlésű közönség ezt azonnal átlátja, no de ha ilyen produkciókat lát hall a közönség, akkor hajlamos azt hinni, hogy csak ennyi a gitár és így kopik az ízlése. Ha ilyen gitárosokat látok hallok, akkor nagyon szégyellem magam és jól elbújok, nehogy valaki számon kérje tőlem, hogy ennyi jön ki csak a gitárból.... A teljesség bemutatásához fontos őket is megmutatni, bár ők maguk már eleve jól látszanak.

Jazz: A jazz-t is játsszák gitáron, azonban ez is nagyon periférikus. A jazz önmagában egy perifériája a muzsikának és azon belül a gitár, mint hangszer még inkább a periférián kering. A jazz, mint egy speciális rögtönzésre épülő muzsika inkább egy különleges előadásmódnak tekinthető, de ma már erősen stilizálódott és ráadásul akadémizált stílus lett. A jazz-t ( és nem feltétlenül az improvizációt) ma már tanítják, magas szintű tudást felhalmozó stílussá emelkedett, bár igazi lényege a szórakoztatásban merül ki. A jazzgitározás technikailag leragadt az elektromos gitározás korai fázisában, zeneileg azonban jó esetben magas szintű. Ma is pengetővel játszik a jazz gitáros és vagy csak szólót, vagy csak akkordot játszik, a kettőt együtt polifónikusan nem képes. A polifónikus jazz gitározást sehol sem tanítják, mert nincs hozzá tanár és a jazz sem abba az irányba megy, hogy ezt igényelné. A jazzgitáros csupán egy színfoltja egy jazz zenekarnak, ha meg tud nyilvánulni, akkor játszhat egy-két periódus szólót, a maradék idejében pár hiányos akkordot fogva igyekeznie kell nem összezavarni a zenekart, főleg ha egy zongora is kerül még a csapatban. A mai jazz gitározásban megfigyelhető az a tendencia, hogy lassan áttérnek az elektromos torzítós gitárokra és az akkordikus zenei megoldások helyére az agresszívebb lineáris szólók lépnek. Ez a hatás a rock muzsikából ered. A fúziós zenék is szinte kizárólag a torzított gitárhangra építenek, kevés akkord, sok unisono. Miközben a jazz teljesen hétköznapi dolog egy szóló zongoristától, ugyanakkor a gitáron szinte nem látni szólistát, aki egy minimálisan illendő polifóniával legalább felidézné a zene teljességét. Pedig a gitáron, ha nem is akkora polifóniával, mint a zongorán, de lehet egész zenekari hangzást utánozva játszani. Igen, tudom! Nehéz. Nagyon nagy kihívás, és nem lehetetlen, mert vannak páran, akik ezt tudják, csak őket nem sztárolják, és a közönség fel sem tudja fogni mit művelnek. Könnyebb csapkodni és torzítóval játszani.

Rock/metál: kizárólag a torzított hangra építő stílusok, itt az igénytelen dzsunka punk stílusoktól a mesteri szinten művelt progresszív metálig nagy a választék. A rock, mint modern stílus azt lehet mondani, hogy a modern világ első nemzetközi népzenei megnyilvánulása. A rock és a metál bármely országban gyökeret tud verni, ahová a globalizáció betette a lábát. Ma egyaránt hallani brazil és svéd heavy metál zenét, miközben a két kultúra között semmilyen kapcsolat nincs, mégis mindkettő hiteles tud lenni.. Az elektromos gitárt használó műfajok és az akusztikust használók között alig van átjárás. Ez azt jelenti, hogy kezdenek szinte végérvényesen eltávolodni egymástól zeneileg és technikailag is.

Az elektromos és a klasszikus gitár jellemző kéztartása például annyira más, hogy már ez a különbség eleve kizárja a közös zenei, technikai platformot.

Hol tart ma a gitáron játszható muzsika?

Jogos a kérdés több okból is. Komoly betekintési mélység kell a megválaszolásához, mivel a legmagasabb szintű művészi gitárzenének nincs fóruma sehol. A legmagasabb szintet képviselők egy nagyon kicsiny közösséget képező mag. Vannak közöttük ismert, sztárolt nevek, de a legtöbbjük névtelenül létezik. Az, hogy milyen a giccses értéktelen gitárzene nagyon könnyebben megtudható, csak fel kell menni az internetre. A magas szintű gitármuzsika azonban csak véletlenszerűen bukkan fel, bármely stílusban. Egyszer csak előbukkan a semmiből, aztán eltűnik, és csupán felvillanásokban tudatja jelenlétét. A tömeg számára ez teljességgel láthatatlan. A kíváncsi, nyitott szemléletű gitáros és a gitáron játszó muzsikus számára azonban elérhetők az információk eme világról is. Ha lenne a köz szolgálatába állított igazi médium ( tv, rádió), és kifejezetten a muzsikának szentelné a tevékenységét, akkor lehetne tudni hogy hol tart a gitár és a rajta játszott muzsikák. Szerencsére mi még hallhatjuk a Bartók Rádiót! Köszönjük!

Az akusztikus gitáron ma játszott zenék a teljesség igénye nélkül: klasszikus zene, latin és amerikai népzene, afro-amerikai népzene, jazz, és mindenféle szórakoztató, különösebb jellegzetességet fel nem mutató zenék. Az elektromos gitáron játszott zenék, blues, rock, metál, jazz/fúzió és ezek mindenféle keveredései.

Ha szeretnénk megtudni hol tart ma a gitármuzsika a nyugati zene egészében, akkor szükséges az összehasonlítás más hangszerrel és vissza kell tekinteni időben például a zongorára. Kb. 100 évvel ezelőtt Bartók már a tonalitás és atonalitás határát ostromolta a zenéjében. A legmélyebb hangulati kifejezések egész eszköztárát hozta létre és mutatta be. Ezt a folyamatot Liszt kezdte el, majd Bartók úgymond felszabadította a muzsikát a klasszikus tonális béklyókból. A zenének a Bartók által felépített organikusságára azóta is alig akad példa. Ha azt vesszük alapnak, hogy 100 évvel ezelőtt miféle zenék szólaltak meg a zongorán, akkor ma azt mondhatjuk, hogy a gitár kb. 100 évet késett. Mostanában kezdenek feltűnni olyan gitáros komponisták, akik hasonló komplexicitású zenei rendszerekben gondolkodnak, komponálnak és játszanak. Erről azonban a divatos stílusokban mozgó gitáros miliők nem, vagy alig akarnak tudomást venni. Az elektromos gitárvilág elvan a torzítókkal, őket ez nem érdekli, a klasszikus gitárosok elversenyezgetnek, és egyébként is főleg csak "ellenőrzött", egymás között elismert, divatos szerzők darabjait játsszák (Barrios....stb). Így tették például a zseniális, szenvedélyes Barriost igazi giccsé...(La Cathedral)

Egy adott korban a zene aktuális határait mindig a legelőbbre mutató, de a köz által nem értett és nem elfogadott zenei jelenség mutatja meg. Ez minden korban a kortárs zene. A kortárs zene a gitár világában is létezés mint olyan ez is periféria. A kortárs szó számomra azt jelenti, hogy az illető művész a jövőnek teremt a jelenben. Ez azt is jelenti, hogy a jelenben az alkotásait nem értik és nem értékelik. A kortárs művészet mindig előbb jár, mint a közönség, ezért idő kell, mire felfogják a jelentését, és legtöbbször már rég elveszti aktualitását, mire a szélesebb publikum is tudomást szerez róluk.

A gitár világában is találunk kortárs jelenségeket. Például kísérleteket új hangzások és technikák kipróbálására, azonban ezek mind külsőségek, a ZENÉT nem viszik előre. Ugyan akkor vannak nagyon érdekes és értékes, előremutató zenék a gitár világában. A gitárzenében is jó messzire került az előadó és a komponista. A klasszikus zenében a muzsikusok a hangszert kezelik, a komponisták pedig komponálnak. Két külön kaszt. Illetve három, mert a karmester egy külön kasztot képez. Még jó, hogy a gitárzenében nincs karmester...

A könnyebb zenében a sztárok diktálnak az amatőrök pedig utánozzák őket. A komponista kreatív művész, a gitáros csak kiszolgáló vagy versenyző. Innen a szó, hogy versenymű, hangverseny, gitárverseny, stb. Az optimális eset, amikor egy komponista jól gitározik, esetleg magas szinten improvizál, bizony nagyon ritka dolog. Ha a gitárzene fejlődik valamerre is, akkor a kreatív, meg nem értett figurák fogják előmozdítani a gitáron játszható muzsikák gazdagodását, de nem feltétlenül a saját korukban.

Két nagy akadály

A gitárzene gazdagodásának és fejlődésének alapvetően két nagy akadálya van. Az egyik maga a gitáros, a másik pedig a befogadó közönség. A gitáros legtöbbször korlátoltságáról mutat tanúbizonyságot, hajlamos egyetlen stílusba beágyazni magát, semmi mást nem hallgat csak egyet, amit szeret, és amit művel. Ez eléggé általános. Ha valaki csak hobbi gitáros, az szabadon játszhat bármit, idejéből energiájából nyilván nem futja többre, mint egy valamit megpróbálni valamilyen szinten, és ha csak egy dolgot szeret az teljesen érthető. A tanult gitárosoktól már nem elfogadható az egyetlen stílusba való betokozódás és szűk érdeklődés a gitárzenék egészére. Ez részben érthető is, hiszen a XX. Században a gitáron játszott zenék expanziója figyelhető meg leginkább, a gitáron és a gitárzenében történt a legtöbb újítás és kísérlet, és ez mindegyik stílusra vonatkozik.

Az internetről leszedett tabulatúrán tanult gitárosok legfeljebb gitározni tanulnak meg, zenélni nem. Ha kreatív is az illető, valami mindig hiányzik belőle, hogy művészi szinten teremtsen valamit a gitáron. A másik gitáros hozzáállás a pénzkeresetért, szakmaként való gitározás. Ez a passzív tevékenység nem fog semmilyen előrehaladást hozni a gitár világában. Nem is tőlük várjuk a nagy dolgokat.

A gitárzene fejlődésének közönség a másik nagy akadálya. Ha rossz ízlésre nevelték, akkor nincs Isten, aki onnan eltántorítsa őket. A közönséggel kapcsolatban legnagyobb baj az, hogy mindig csak azt szeretné hallani, amit már hallott korábban, azaz amit ismer. A tömeg az újra nem fogékony. Az oktatás segíthetne a tömegek műveltségének fejlesztésében, úgy, mint régen az iskolai énekórán történt. Csak azóta eltűntek az énekórák... ahol van, ott meg ellógják a diákok...

Eszembe jut, amikor a zeneiskolákban azt mondják, hogy nem baj, ha nem lesz belőle jó zenész, de legalább lesz belőle jó közönség. Ezt a mondást nem osztom 100%-ban. Ugyanis az iskolákban rögzített, egy vagy két generációval korábbi klasszicizált tudást adnak át, így a zeneoktatásban nincs jelen mindaz, ami a legutóbbi generáció számára érdekes lehet. A zeneiskolákban nem mindenre nyitott és kíváncsi embereket nevelnek, hanem egy bizonyos stílusra terelik a figyelmet. Ezért fordul elő, hogy egy zeneakadémiát végzett muzsikus nem tud mit kezdeni a saját népe zenéjével, más népzenékkel, a rock, jazz és mindenféle más új zenei nyelvekkel. Mire elvégzi az iskolát, addigra egy bigott, "zeneértő" válik belőle. Az azonban érthető, hogy mára annyiféle muzsika van csupán a gitáron is, hogy egy ember nem képes mindet megfelelően művelni, de még az áttekintése is nehéz.

A tömegre jellemző, hogy szereti az egyszerű zenéket. 2-3 akkord éppen elég a fülének, ha lehet az is dúr akkord legyen, mert ha már megjelenik benne valami más színező hang, akkor azt már nem tudja értelmezni, és elfordul tőle. A mai, tömeg méretben előállított és kedvelt "zenei" produktumokban már nincs akkord, legfeljebb egy, a dallam sem jellemző, főleg csak groove van, az is monoton. Lehúztam egy évtizedet a Multimédia Intézetnél, zenei stílustant és hang esztétikát tanítottam. Hihetetlen gazdag tapasztalatokat gyűjtöttem, ami összességében szomorúvá tett, mert kiderült, hogy az igazi zene az ott tanulóknak szinte semmit sem jelent. Amit a 18-25 évesek zeneként ismernek (techno, pop, metál, stb), azért bicskát képesek rántani, de amikor igazi zenét hallanak, attól menekülnek. Belőlük lesznek a jövő hangmérnökei....Nagyjából ezzel tudom vigasztalni a jövő nemzedékét.

A gitár mártírjai

Az emberi viselkedés egyik izgalmas titokzatos tulajdonsága, hogy miként reagál például egy muzsikus halálára. Vegyünk egy példát. Ott volt Jimi Hendrix. Huszas éveinek közepén fogta magát és meghalt. Addig csupán egyike volt azon gitárosoknak, akik nem voltak extrém módon népszerűek, azonban Hendrix ösztönös forradalmár volt a gitáron is. Olyan dolgokat engedett meg magának, amit előtte más nem tett volna. No jó, használt hozzá némi kis "segédeszközt" is, és mint köztudott, abba is halt bele. Hendrixet tragikus halála tette legendává. A legenda pedig olyan, mint egy mikroszkóp, felnagyítja a kis részleteket. Ma több mint 40 ével később a mai gitáros szemével Hendrix nem tűnik oly nagy gitárosnak és muzsikusnak. Amit ma már minden tehetségesebb amatőr tud a gitáron technikailag, azt Hendrix nem tudhatta. Hendrix egy jelenség volt, egy kor előhírnöke, egyfajta akkori kortárs zenész, aki olyan precedenst teremtett, amiből a mai kor ma is táplálkozik. Ebben áll az őnagysága. Ha más hal meg, akkor lehet, hogy az a más lesz legenda, és ma Hendrix egyike lenne a mai is élő blue-rock előadóknak. Talán még eljönne az A38 hajóra is játszani....Ki tudja!

Persze Kurt Cobain halála ugyancsak megrendítette a világot, de tudjuk, Cobain nem volt akkora penge a gitáron....

És akkor ott van Michael Hedges esete. Ő egy modern akusztikus gitáros volt, aki a kilencvenes évek közepén tragikus autóbalesetben meghalt. Nem volt különösen híres, inkább csak furcsa volt, nem úgy gitározott, mint a többiek. A halála után pár évvel egy valódi mozgalom indult főleg a Távol-Keleten, elkezdték utánozni a stílusát, bár Hedges zenéjének organikusságát és mélységét meg sem közelítik, ennek ellenére technikailag máris jobban és látványosabban játszanak, mint maga Hedges valaha is életében. Ha Hedgest megnézzük videón, akkor azt láthatjuk, hogy valaki nagyon elmélyülten taperolja a húrokat, de távolról sem azzal az intenzitással, mint a mai fiatal "akrobatikus" gitárosok.

Azt még nem tudhatjuk ennyi időtávlatából, hogy Michael Hedges mit jelent a mostani és a későbbi gitárzene számára, ezt az idő fogja megmutatni. Azt mindenesetre láthatjuk, hogy nem annyira a zenéje, mint inkább a technikája keltette fel a fiatal generáció érdeklődését és divattá, mozgalommá lett.

A zene evolúciós íve

A zene fejlődése hasonló ívet ír le, mint az ember fejlődése. Az ember születésétől kezdve tisztán mutatja, letükrözi a zene fejlődését is. A csecsemő először csak a hangokra figyel fel, majd a hangsúlyokra. Pár év múlva a zenei hangok is felkeltik a figyelmét. A ritmus ragadja meg leginkább, hiszen az a zene legösztönösebb eleme. Különösen érdekelni fogja a két hangból álló mondóka vagy kiszámoló. A következő lépcsőfok a 3 hangú mondóka, vagy dal. Innen már csak egy ugrás az 5 fokú dúr pentatóniáig. Még egy-két esztendő és a dúr hangsorból épülő dallamokat is értelmezni tudja. Ha nem kap semmilyen zenei képzést, akkor nagyjából itt ezen a szinten fog maradni a további életében. Semmilyen komplikáltabb muzsikát nem tud értelmezni, a moll és egzotikus hangsorból épülő dallamok idegenek lesznek számára, az atonális zenétől pedig a hideg rázza ki. Ez az átlag. Nyilván vannak és lesznek kivételek.

Nagyon sok múlik azon, hogy a gyermek mit hallgat már kis csecsemő korától. Sőt már magzati korban eldől, hogy milyen fajta hangokra, zenékre lesz fogékony. A kamaszkorban új fejezet kezdődik a fejlődésben. Amit kamaszkoruk előtt szerettek, azt sokszor keményen elutasítják, mindent, ami a gyermekkorukra emlékezteti őket. Ebben a korban az utánzás az egyik legelemibb reakciójuk. Pár év múlva a dolgok újra szintézisbe kerülhetnek, de ha nem történik új stimuláció, hatás, oktatás, művelés, akkor a kamaszkor végére gyakorlatilag rögzül az aktuális ízlésük. Persze köztudottan vannak emberek, akik egész életükben boldogok zene nélkül is és olyanok is akik eleve zenei zseniknek születnek.

A legtöbb ember, a kamaszkorának végéig kialakult zenei ízlését őrzi egész életében. Ezért is van az, hogy 50-60 éves emberek elmennek régi rock együttesek koncertjeire, mert ott maradtak azon a szinten és nem haladtak a kor zenéivel. Nyilván nem is lehet. A közönség egésze ezzel a fejlődési ívvel írható le. A muzsikus és ezen belül a gitáros eléggé hasonlóan működik. A különbséget a kreativitás, a tanulás és az önkifejezésre való hajlam jelenti. Ha ezek megvannak, akkor az illetőből lehet gitáros, zenész és akár művész is, nyitott maradhat és haladhat a korral. A legoptimálisabb, amikor olyan gitáros lesz, aki művészi színvonalon muzsikál, és közben kreatívan alkot. Mindez nagyon ritkán van együtt.

A három fő elem

A fenti témakörhöz tartozik a zene 3 fő elemének a ritmusnak, a melódiának és a harmóniának az analógiás kapcsolódása. A ritmus megfelel az ember ösztönéletének. A ritmusra ösztönösen mozgásba jön az ember. (Tánc) A másik eleme a dallam, azaz melódia, mely megfeleltethető az ember érzelmi életének. A dallam érzelmeket ébreszt az emberben, hangulatokat vált ki. A harmadik elem az egyszerre játszott hangok világa, a harmónia, ami megfelel az ember intellektuális lényének. A harmóniát az ember ösztönösen is érzi, azonban csak a legalapvetőbb felhang kapcsolatok mélységéig. (dúr hármas Tonikai, Szubdomináns és Domináns fokokon). Lásd: blues...) Ez is természeti képződmény, az ember ösztönösen rá tud hangolódni. A zenei harmónia fejlődését a XX. Századi modern zene teljesítette ki. A magasrendű pentonális harmónizációban megírt művek csak tanult, intellektuálisan magasabb szinten állók számára jelent tág univerzumot a zenei érzékelésükben.

A zene három említett eleme is időrendiséget mutat a fejlődés történetében: legősibb a ritmus, utána a dallam majd a legfiatalabb zenei elem az ember érzékelésében a harmónia. A gitár az a fajta csoda, amin egyszerre mindhárom réteg kifejezhető egyszerre.

A negyedik elem a hangzás, amiként a zene megjelenik az akusztikus térben, azonban ez nem feltétele az előző három elem hatásmechanizmusának. Egy zene képes kifejezni a legmélyebb drámáját egy zsebrádión is, mert azon a ritmus, a dallam és a harmónia is átjön. A negyedik eleméről egyszer majd egy hangesztétikai esszét fogok írni.

Miközben a gitárról tűnődöm néha úgy érzem magam, mintha egy másik bolygóról érkeztem volna, miközben naívan rácsodálkozom, mi minden történik a gitár körül itt a Földön. Néha elmosolyodom magamban, amikor azt a groteszk képet látom, amint buzgó kis emberek hat szál drótot kifeszítenek egy darab fán és az ujjaikat mozgatva a húrokat piszkálva hangokat csiholnak belőle és amitől aztán valamiért nagyon boldogok......

Körülbelül így állunk a gitározással az Úr 2010-ik esztendejében.

Nem szabad sohasem elfelejtenünk hogyan kezdődött: Idézek az egyik legnépszerűbb Könyv eredeti verziójából:

"A hetedik napra elkészült Isten a maga munkájával, amelyet alkotott, és megpihent a hetedik napon egész alkotó munkája után. Azután megáldotta és megszentelte Isten a hetedik napot, mivel azon pihent meg Isten egész teremtő és alkotó munkája után. Hirtelen eszébe jutott, hogy valamit elfelejtett, amit még a hetedik napon meg kellett volna tennie, hogy Ádám ne unatkozzék, de bízván abban, hogy Ádám kibír egy napot gitár nélkül így azt a nyolcadik napra halasztotta.

És a nyolcadik napon az Úr megteremté a gitárt...."

Mint ismeretes a Szent Bibliát sokan, sokféleképpen fordították és a sok másolás közepette kimaradt belőle a gitárra vonatkozó fejezet, így ezzel az idézettel lesz teljes a Gitár Teremtés Mítosza.

Gitározz, ne háborúzz!

Szabó Sándor

2010-03-17 18:32:57