Kanadai élmények gitárral és anélkül

2006 Októberében egy hosszabb turnén vettem részt Kanadában. A 16 napos turné az akusztikus gitáros világban hosszúnak számít, bár ezúttal nem sok koncert volt, viszont annál több szabad időm. Azt nem is szeretném ecsetelni, hogy mi mindent kellett igazolnom és begyűjtenem ahhoz, hogy megkapjam a kanadai vízumot. Valójában sokat háborogtam magamban, már csupán azért is, mert bárki vízum nélkül a világból úgy jár kel be és ki Magyarországra és Magyarországról, mintha csak átmenne a sarki trafikba venni egy újságot. Ehhez képest nekünk jóhiszemű magyar utazóknak kell lennünk és bebizonyítani, hogy nem fogunk ott maradni, nem veszélyeztetjük az ottani társadalmat és a környezetet. Erre a vízumkényszerre nem véletlenül került sor, hiszen egyes magyar állampolgárok valamilyen ötletből gondoltak egyet és tömegesen elkezdtek kivándorolni Kanadába, - ez az elmúlt években történt meg-, és aztán 30.000 ember visszatoloncolása nem kevésbe került a kanadai államnak. Most ugyanez zajlik csak éppen skandináv irányba. Mindegy is, miattuk kell nekünk annyira megalázó procedúrának kitéve a vízumért folyamodni.

Aztán amikor 12 órai repülőút után megérkeztem, az ottani meghívóm, barátom már várt a repülőtéren, akkor már nem éreztem annyira a hatóságok szigorúságát. Az első benyomásom az volt, hogy nagyon tiszta ország, sehol egy eldobott cigaretta csikk, vagy papírdarab. Rengeteg ember kocog és ami legjobban meglepett rám köszöntek fiatal nők, idősebb nők akik éppen kocogtak. Dohányzó embert nem is láttam talán.

A kanadai ősz gyönyörű volt, minden sokkal színesebb, mint nálunk. Ez csupán azért van, mert rengeteg náluk a piros levelű juharfa. Nemzeti jelképük is egy juharlevél. Pár órányi beszélgetés után kiderült pár sajátosság, ami számomra ugyancsak furcsának tűnt. A megbízható és magas szintű orvosi ellátás és szociális juttatások mellett a munkahelyek is jól fizetnek és az adó mértéke is elviselhető.

A helyi sajátosságok között igen szokatlan volt, hogy náluk nincsenek kocsmák. Italt csak állami boltokban lehet venni, a kocsis bort és a hazai zárjeggyel hitelesített szintetikus italokat nem ismerik, viszont a világ minden tájáról származó mindenfajta igazi italt lehet kapni. Még magyar borokat is. Furcsa lenne az itthoni magyarnak egy kocsma nélküli társadalom. Aztán más furcsaságok is vannak. Kanada nem tartozik a magasan művelt országok közé. Minden a pénzről szól, mindent a pénz határoz meg és irányít. Mondhatnám azt is, hogy a kultúrát is, de az meg annyira nincs, hogy nincs mit irányítani, sokkal inkább talán a pénz ölte ki, vagy nem is hagyta, hogy kialakuljon. Ránk is ez vár. Az ország rövid történelme elmeséli, hogy kik és miért mentek Kanadába, az pedig nem a kultúráért történt. Talán senki nem hiszi el nekem, hogy Torontóban, ahol 4 millió ember él, most építik az első Operaházat. Helyette van 553 méter magas forgó teraszú torony, a legmagasabb a világon, és egy 3x4 km-es nagyságú 6 szintes földalatti városrész. 100 féle nemzet lakja ezt a hatalmas országot, persze bizonyára ott is utálják egymást az emberek, de ott ez el van fojtva, és mert nem hergelik őket és mivel mindenki megél egészen jól, ha akar, így nincs miért irigykedni, vagy utálkozni.

Mellesleg meghívásomat és koncertjeimet egy magyar emigráns üzletember Sallay József barátom szervezte, aki hangszer nagykereskedő, jobb dolga is lenne, mint nekem koncerteket szervezni, főleg pedig jövedelmezőbb. Mégis megszervezte őket és nagyon boldog volt az eredménnyel. Itthon saját hazámban én csak akkor szoktam játszani, ha szervezek magamnak koncertet, egyébként soha. József 6 évvel ezelőtt amikor meghallotta a játékomat megfogadta, hogy elhív egyszer Kanadába megmutatni engem az ottani magyar és nem magyar embereknek. Egyszerűen csak szeretett és büszke volt rám. Ezt itthon nem érzem. Nagyon nagy tiszteletben tartottak és valóban törődtek velem, már-már zavarba ejtő figyelmességgel.

A barátom révén volt alkalmam ellátogatni vagy 8 hangszerboltba és valójában ez adta azt az ötletet, hogy írjak pár sort a kanadai élményeimről. Meglátogattam a nagykereskedés raktárát is és elámultam, hogy az ottani nagykereskedés tart vagy 2500 gitárt, vagy 200 erősítőt, és rengeteg kiegészítőt. Ez érdekes szám, ha azt vesszük, hogy egész Kanada lakossága 30 millió körül van háromszor annyi, mint Magyarországé és nem ő az egyetlen nagykereskedő. Persze hatalmas nagy területen kell ott kereskedni, pontosabban nagy távolságokat kell áthidalni. El sem tudjuk képzelni, hogy egy ország, ami 7500 km hosszú, 4500 km széles és három és fél időzónán át terül el, mekkora is valójában.

Visszatérve a gitárokhoz, többnyire kanadai és amerikai valamint japán márkákat láttam. Koreai, kínai gitárt nem tartanak. Tartanak viszont kevésbé ismert független hangszerkészítőktől kiváló hangszereket.

Az első koncertet a helyi egyetemen rendezték meg, egy helyi gitárossal David Sinclairrel léptünk fel külön-külön és duóban is. A koncert remekül sikerült. David a további koncerteken is a partnerem volt. Az emberek olyan érdeklődéssel jöttek és hallgatták a zenét, mintha most halottak, láttak volna gitárt először. A végén állva tapsoltak és nem lehetett csak úgy megúszni ráadások nélkül. Nagyszerű érzés volt. Az emberek érdeklődését inkább az váltotta ki, hogy elvisznek nekik egy gitárost a világ másik részéről, akkor amikor arrafelé nagyon ritka az akusztikus gitár koncert. Furcsa világ. Gazdag, mindene van, csupán a kultúra az, ami nagyon ritka arrafelé. Az emberek tudják, hogy amit hallanak, az nagy érték, mert ritka és különleges alkalomból történik és mennyire becsülik, ha egy művész megosztja velük azt amit tud.

A következő koncertig volt pár napom. Volt alkalmam beleszagolni az ottani őszbe, a Csendes-Óceán tenger illatú párás levegőjébe, nagyokat futni a színes őszi erdőkben és azon tűnődni, hogy a pénz imádata mennyire nagy és kizárólagos vallássá nőtt ezen a földön.

A hatalmas távolságok ott mindent alapvetően meghatároznak. Egyik este a barátom javasolta, hogy menjünk el vacsorázni egy közeli görög étterembe. Beültünk a kocsiba és mentünk 2 és fél órán át, mire megálltunk egy kis görög étteremnél. Aztán ettünk és vissza megint ugyanannyi. Ezt ők megszokták és nem panaszkodnak a távolságok miatt, és persze a nagy forgalom miatt sem. Nekik ez nem nagy probléma a magyar pénzbe átszámított 160 Forintos benzinárral.....Ja, és csak nálunk ilyen drága az autó, mert itt le lehet szedni a magyart....

Persze addig is beszélgettünk, átbeszéltük a nagy magyar valóságot és azt hiszem inkább szomorúak lettünk tőle.

A következő koncertem Kelownában volt. 5 órán át utaztunk festői tájakon keresztül és közben David Gilmour On an Island című nagyszerű lemezét hallgattuk. A koncert egy klubban volt, ahová a helyi hangszerbolt elhozta a portékáit. Ők biztosították nekünk a hangosítást is. AER erősítőket adtak, megnézték milyen hangszedőt használok a gitáromban, és abból is kiraktak pár készletet. A koncert után eladtak 5 db AER Acousticube 3-ast és két Jean Larrivier gitárt L.R.Baggs hangszedőkkel.....Jól működik ez a dolog arrafelé.

Kijött a helyi TV és készítettek velünk egy interjút.

A harmadik koncert ismét Vancouverben volt, egy másik klubban, nagyon hasonló légkörben zajlott mint a többi, az emberek boldogok voltak és a koncert végén állva tapsoltak, vettek egy csomó CD-t és sok autogramot kértek. David Sinclair barátom okos dolgot művelt, készített egy karácsonyi albumot, amit már most Október végén kezdett árulni, mondanom sem kell, hogy 3-asával vitték, ajándékba. Megfontolom, hogy készítsek én is egy karácsonyi albumot.....!

Volt még néhány szabad napom. Ez a turné kevés koncerttel is nagyon tartalmasra sikeredett, kicsit olyan volt, mint egy üdülés valami távoli földrészen.

Megismerkedtem sok kedves emberrel, és a koncertek végén már tudni lehetett, hogy legközelebb újra meghívnak.

Az utolsó koncertemre Torontóba repültem 4 órás repülőút volt, szép tiszta időben, magasról figyelve a Nagy Tavak vidékét. A repülőtéren Bede Fazekas Zsolt a Torontói Magyar Ház vezetője várt. Útközben elmondta, hogy mintegy 40.000 magyar él Torontóban, igyekeznek megtartani a nyelvüket, kultúrájukat és minden olyan értéküket, ami a magyarságukra és a hazájukra emlékezteti őket. Ezt a törekvésüket a kanadai állam pénzzel is támogatja. Van is bőven program a Magyar Házban. Minden kényelmemről gondoskodtak, megható volt az a vendégszeretet amit egy ottani magyar fogorvos házaspár Dr. Magyar Tamás és Dr. Dencs Katalin nyújtott nekem. Tőlük sok mindent megtudtam az ottani életről, aminek lényege az, hogy Kanada nem egy csoda ország, de valamiért jól működik.

Egyik nap elvittek egy csodálatos kirándulásra a Niagara vízeséshez. Csodálatos nap volt, az idő is kegyes volt hozzánk.

Egyik torontói ismerősöm elvitt vagy 5 hangszerboltba, egyikben csak régi használt vintage gitárokat árultak, de abból volt pár száz darab. A legdrágább, legmárkásabb gitárokat érdekes módon nem a legfényesebb boltban árulták, hanem egy kisebb külvárosi boltban. Az üzletekben elképesztő mennyiségű hangszer volt, kedves figyelmes kiszolgálással. Feltűntek a kis teljesítményű THD csöves erősítők. Népszerű a Bogner erősítő is. A THD-t nagyon kedvelik Kanadában. Azt is megtudtam, hogy minden alkatrésze a Boeing cégtől származik, azaz a lehető legmegbízhatóbb repüléstechnikai minőségű. Érdekes volt, hogy az egyik boltban találtam vagy 20 különböző típusú és márkájú akusztikus basszusgitárt. Idehaza nem tudom található-e egyetlen darab....

Az utolsó koncertem előtti napon felhívtam Don Ross barátomat, aki a legfontosabb kanadai akusztikus gitáros. Szerencsémre aznap éppen Torontóban a Glenn Gould stúdióban volt a turnéjának egyik koncertje, ahol Michael Manringgal és egy fiatal amerikai gitárossal Andy McKee-vel léptek fel. Aki nem hallott a kaliforniai Michael Manringról, annak csak annyit, hogy a világ egyik olyan kivételes képességű basszus gitárosa, aki szólóban lép fel legtöbbször és olyan zenét produkál egy órán át, amit senki mástól nem hallani, és lehetne napokig hallgatni, amit a hangszerén produkál. Megunhatatlanul gazdag a zenéje és a játéka technikailag is elképesztő. Persze nem a gyorsaságra gondolok, hanem arra a tengernyi trükkre, amivel ezerféle hangot csal elő hangszeréből. Mindenki játszott szólóban és együtt is. Don Ross egy dinamikus, groove alapú zenét játszó akusztikus gitáros, a huszas éveit taposó fiatal Kansas-i fiú Andy McKee ugyancsak a ritmusra épít. Fergeteges koncert volt. Tervezem, hogy elhozom Magyarországra Michael Manringot és csinálunk egy kis turnét együtt és természetesen Don Ross is el fog jönni a Nemzetközi Akusztikusgitár Fesztiválra 2008-ban.

Ha Torontóban jár valaki, akkor ne hagyja ki a fél kilométernél is magasabb tornyot, de szedje össze magát, mert amint az üveglift alig 1 perc alatt röpíti fel a szédítő magasságba, elveszíti minden biztonság érzetét és a tériszony kezd majd eluralkodni rajta. Egyszer persze ki kell próbálni. Márcsak ezért is, hogy jobban becsüljük a szilárd talaj biztonságot adó érzését. Én is kipróbáltam, de utána meg kellett innom egy üveg bort, mert félelmetes élmény volt egy irdatlan magasságban forgó kilátóból nézni a felhőkarcolókat, amint a lábaim alatt törtek a magasba.

16 nap után már jó volt hazatérni, és mint mindig, a repülőtéren eluralkodott rajtam a "kultúr sokk". Türelmetlen, ideges, agresszív emberek, fokozott biztonsági készültség, kutyákkal, kommandósokkal és furcsa szemüveges emberekkel, meg nem érkezett csomag, levert tüntetés. Paranoia és bizalmatlanság, mindez kétségtelenül mesterségesen előidézve és gondosan fenntartva. Célország, globalizáció, műveleti terület. Odafelé menet azért néztek rám gyanakodva, hogy miért megyek oda, itthon pedig azért, hogy miért jövök haza. Ettől vissza is tért a valóság érzetem. Itthon vagyok.

Szabó Sándor
2006 November

2006-11-29 17:21:44