Mi történik Koreában?

A minap Dél-Koreában jártam, egy Szöulban megrendezett akusztikus gitárverseny európai zsűrijeként. 3 éve már volt egy hasonló utam, koncertekkel és zsűrizéssel egybekötve. Akkor is és most is azon gondolkodom, hogy mi történik Koreában. A meghívóm a koreai akusztikus gitár szövetség volt. Meghirdetnek egy akusztikus gitár versenyt azzal a céllal, hogy legyen Koreának is egy nemzetközileg is elismert gitárosa. Maga a szándék csavargatja a szívemet, hiszen civil, gitárzenét szerető emberek fogtak össze, és amibe a kulturális minisztériumuk is nagy támogatást adott. A szívcsavarásom csupán attól van, hogy a gitár Koreában sokkal népszerűbb, mint nálunk. Valami olyasmi játszódik ott le, ami nálunk volt a hatvanas években, persze másként és más szinten. A fejlettségükre jellemző, hogy, hogy van akusztikus gitárzenét, CD-t, DVD-t és kottát áruló üzletük, ahol minden megkapható ebben a műfajban. Vajon nekünk van-e ilyen boltunk?Nekik sincs sok, mert CD-t eladni ma bárhol a világon nagyon nehéz. Arra is kíváncsi lennék, hogy a magyar kulturális minisztérium vajon támogatná-e ezt a műfajt idehaza. Vajon fontos lenne-e nekik, hogy hazánkban is felnevelődjön egy fiatal generáció, egy nemzetközileg is ismert gitárost kitermelve? Azt hiszem itt éppen fordítva van, mint ott..... Hamarabb lesz sztár egy bevándorló, mint aki itt született.

A 14 órás repülőút után egyből egy hangszer és zeneboltban rendezett találkozóra vittek, ahol a versenyzők és a nemzetközi zsűritagoknak szerveztek egy találkozót és ahol dedikálás is volt.

A dedikálásra eljöttek olyanok is akikkel már találkoztam. Közöttük volt két koreai barátom, Moyeon Kim, aki sokszor járt Magyarországon és az ottani legfontosabb lemezkiadó tulajdonosa Sockgoo Choy.


A versenyre több százan jelentkeztek és végül 16 produkció jutott el a döntőig. Visszaemlékezve a három ével ezelőtti versenyre, akkor nagyon különös kép rajzolódott ki. Az akkori 24 versenyző közül 18-an Michael Hedges darabjait játszották, azokból 16-an a Ragamuffin című darabot.... Mire végig ment a verseny már kívülről tudtam a darabot... Ez a különös tapping technikára épülő gitározás elképesztően népszerű lett a távol-keleten. Japánban és Koreában különösen. A titok talán csupán az, hogy a mai fital generáció minden információt az internetről szerez meg, elsősorban vizuális adatok, dvd-k és klippek formájában. (YouTube jelenség). Mivel a hangminőség csapnivaló, marad a látvány, a mozdulat és ilyenkor azok a produkciók lesznek a legnézettebbek és aztán a legnépszerűbbek is, amin látványos mozdulatokkal bűvészkedik a gitáros. A Michael Hedges majd Preston Reed által kezdett tappinges, ütögetős és csak kevéssé pengetős technika ezért is vált nagyon népszerűvé. A népszerűség másik oka az, hogy nem kell hozzá igazából zenét tanulni. A kották tabulatúrákat tartalmaznak és onnan bárki kiolvashatja a fogások helyét. Ez mellett a zene hallgatásával tökéletesen el lehet sajátítani azt amit Hedges kitalált. A távol-keleti emberek egyébként is hihetetlen mértékben vonzódnak az utánzáshoz és a dolgok lekoppintásához. Csodálatos, több ezer éves zenei hagyományaik vannak, és ehhez képest az ostoba nyugati, olcsó kultúrát majmolják. Abból sem a jót, hanem az egyszerűt és az olcsót... Sajnálattal tapasztaltam, hogy a globalizáció elképesztő fűnyírást végzett. Az új keleti emberek úgy tűnik meghasonlottak már csupán az arcukról tudható, hogy ki honnan való.

A tapasztalatom azt mutatta, hogy bár rengeteg amatőr gitáros van, igen magas színvonalon utánozzák a sztár akusztikus gitárosokat, azonban nincs saját gondolatuk, saját egyéniségük és stílusuk.

Ez kissé szomorúvá tett, mert az is kirajzolódott előttem, hogy a fogyasztói társadalom valójában a kultúrában is fogyasztókat gyárt, mindenekelőtt utánzókat. A zeneipar gondoskodik arról, hogy legyen kit utánozni, az üzleti infrastruktúra aztán erre épül rá.

Azt hiszem persze, hogy ez más műfajban is ugyanígy van. A verseny helyszíne egy csodálatos koronát formázó nagy hangversenyterem volt.

A rendezvényt egyébként elég gondosan megszervezték, csupán egyetlen hiba csúszott be, a versenyt megelőző napon a hangosító cég visszamondta a munkát valamiért, valószínűleg több pénzért, és amit felállítottak az igen sok kívánnivalót hagyott. Mindössze 4 csatorna volt, egy Behringer keverő és lepukkant JBL hangfalak, a keverő srác nem tudta mi a reverb..... A hangminőség csapnivaló volt. A saját koncertemre végül magamnak kellett a hangot megcsinálnom, összefogva a kollégáimmal, hogy valahogyan megszólaljunk.

Korea nagyon szép. Szöul a maga 10 milliós lakosságával nem a legkisebb városok közé tartozik. Elképesztően kusza. A város belsejenagyon érdekes. Megtalálhatók a több száz éves egyszerű kis rogyadozó házak, a két-három szintes 60-80 éves házak és a 40 emeletes felhőkarcolók, mind egymás mellett, között. Érdekes volt felfedezni pár bádogbódét a megapoliszban a toronyházak árnyékában. A város Kb. 80 kilométer átmérőjű, és amíg csak a szem ellát toronyházak láthatók. Amikor a repülőtérre taxizva már úgy gondoltam, hogy lassan a külváros kertes negyede kellene hogy következzék, nos ez elmaradt a várost utolsó utcáját is egy felhőkarcoló sor zárta.

Az emberek akikkel találkoztam nyitottak, nagyon kedvesek és udvariasak voltak. Nagyon kedvelem az ételeiket és persze a klasszikus zenéjüket, amit egy kayagum nevű sokhúros citerán adnak elő. Igazán gyönyörű, léleksimogató muzsikájuk van.

Visszatérve a versenyre, beszélék a zsűri rendszerről is. A három nemzetközi zsűri rendelkezett a pontok 50%-ával, a többit helyi tanárok professzorok adták. A verseny eredményhirdetésén 4 helyezett számára hirdettek eredményt. Volt két nylon húros gitáron játszó versenyző is, az egyik egy 13 éves lány volt és ő lett a 4. helyezett. Mindkettő klasszikus darabot játszott, és valójában nem is értettem, hogy mit keresnek ott, hiszen a klasszikus gitárosok saját műfajukban versengenek egymás között. Az persze azonnal látható volt, hogy technikailag messze az összes amatőr versenyző felett álltak, azonban a zenéléshez úgy tűnt nem sok közük volt. Mintha azt nem is tanítanák nekik, mintha egy táncverseny lett volna, ahol az ujjaikkal kellett teljesíteni az előírt mozdulatokat. Bár ahogyan a gitáron közlekedtek az ujjaik, az bámulatos volt, de sajnos rém unalmas is egyben. Lélektelenül, rezzenés nélküli arccal elsodorták a darabot, meghajoltak és ahogy betanították velük teátrálisan lementek a színpadról. Volt pár versenyző, akik nem nagyon voltak oly magas színvonalon technikailag, de azt a keveset olyan jó érzéssel és magabiztosan adták elő, hogy valóban élvezetes volt. De csak, mint utánzat......

A győztes fiú igen jó technikával saját darabokat adott elő, elég szuggesztív előadással. Az első egy igen komoly igazi fából készült akusztikusgitárt kapott. A verseny végén odajöttek hozzánk a versenyzők, mi gratuláltunk nekik és hamarosan kérdések záporoztak hozzánk.

A verseny végén, akkor tudtam meg, hogy van egy 12 éves koreai fiú, aki a fiatal kora miatt nem nevezhetett be a versenyre, bár a YouTube-on már most sztár, és mindent játszik ami ebben a műfajban játszható. Én magam is megnéztem, és valóban elbűvölt milyen magas színvonalon utánoz bárkit. 12 évesen mindent tud technikailag, ami tudható, és remélhetőleg egyszer a zene is elkezd majd szólni belőle. Egyébként valószínűleg ő nyerte volna meg a versenyt és abban is biztos vagyok, hogy ő lesz az elkövetkezendő korszak egyik nemzetközileg is ismert, elismert koreai gitárosa. Feltéve, ha saját zenét fog időközben kialakítani.

A verseny végén a 3 nemzetközi zsűritag adott egy egy 20 perces koncertet. A taivani-kínai Chia Wei Huang, a japán Komatsubara Shun és jómagam koncertje zárta az estét. 2009 nyarán újra ellátogatok Koreába koncerteket és előadásokat adni, segítve az ottani fiatal gitárosokat, hogy mielőbb szokjanak le az utánzásról és próbálják megtalálni saját hangjukat, bármilyen is az.

Szabó Sándor

2008-12-11 08:00:00