Vigyázat gitáros közeledik!

Ez nem éppen gitárhangtechnika, de ha elolvasod időnként csodálkozol, időnként pedig visítani fogsz a röhögéstől, miközben szomorúságba csap át. Itt szeretném megosztani minden gitáros kollégámmal turnézásaimnak egy-egy furcsa kalandját. Jó olvasgatást!

Japán élmények

2002 Áprilisában Isato Nakagawa japán gitárművész meghívására egy 8 koncertes turnéra hívtak meg, ahol Tim Sparks amerikai gitáros volt a harmadik partner. Éppen csak kihevertem az egy héttel korábbi amerikai turné időeltolódását, már mentem a következőbe csak visszafelé.

Életem első távol keleti útja volt ez. Isato várt és a Narita repülőtértől 2 órát vonatoztunk Tokyo központjába. A turnét szinte végig vonattal jártuk le, mert az ottani halálpontos és villámgyors vonatok nagyon kényelmesek és elfogadhatóan olcsók voltak utazó muzsikusok számára. A közel 300 km/órás sebességgel fél nap alatt egész japánt hosszában be lehet járni.

Japánban minden kicsi, legalábbis kisebb, mint máshol. A felhőkarcolók is alacsonyabbak, pedig ugyanolyan sok szintjük van, mint Amerikában. A koncert helyek nagyon változatosak voltak. Akadt, ami szoba nagyságú volt és 80 ember jött be, a gitárommal óvatosan kellett mozognom, mert a közönség első sora a cipőmön ült. Hihetetlen légköre volt ezeknek a koncerteknek. Az ételt úgy szolgálták fel, hogy az emberek adták tovább a rendeltetési helyre és a fizetnivalót is így továbbították. Az út során volt egy olyan klub is ahol összesen csupán 20 ember ülhetett be, méregdrága jegyekért, igazi VIP koncert volt a fontos, gitárzenében beavatott emberek számára. A nagyobb koncerteken 200-an lehettek. Minden helyen kiváló technikai gárda volt, értették a dolgukat, minden este másként, de jól szóltak a gitárjaink.

Esténként igyekeztünk megkóstolni az ottani étel és ital specialitásokat. Tim Sparks barátom a gitárjának hangolgatása közben gyakran utalt is arra, a közönség tetszésére, hogy a gitárja elhangolódott, mert az kissé sokat ivott az előző éjjel...

A szállodánk legtöbbször valamely a koncert helyszínéhez közel eső hotelben volt. Egyik alkalommal egy felhőkarcoló 30-ik emeletén lévő szállodai szobában éppen zuhanyoztam, amikor éreztem, hogy valami nincs rendben az egyensúly érzékem, mintha ide-oda mozognék. Barátomnak jeleztem furcsa érzésemet és megnyugtatott, hogy ne törődjek vele, ez egyike volt a naponta kb. 100 kisebb földrengésnek...

Feltűnt, hogy miközben én és Tim húztuk a nehéz bőröndünket és a gitárjainkat, Isato csak egy kis kézitáskával és a gitárjával utazik. Aztán hamar meg is fejtettük a titkot. Isato minden nap a Hotel recepciójánál felvette a neki odaküldött csomagot benne a tiszta inget és fehérneműt, az árúsítandó CD-ket, és ugyanott haza is küldte a szennyest. Tökéletes szervezés. Itt ez elképzelhetetlen, már csak azért is, mert a postai szolgáltatás Európában katasztrofálisnak értékelhető az ottanihoz képest. Az ottani pontos, megbízható és még olcsó is.

Bár azt kell mondjam csupán viszonylag olcsóbb. Japán a világ egyik legdrágább országa. Ha valaki étteremben akar vacsorázni és inni is egy-két sört, akkor nem árt felkészülni az elképesztően magas árakra. Aznap amikor nem volt koncertünk és kicsit lazítani akartunk, akkor gyorsan sikerült az előtte megkeresett pénz nagy részének a nyakár hágni... A japán ételek és italok hihetetlenül finomak, gazdag választékban találhatók.

A vonat lehetővé tette, hogy minél többet láthassunk Japán gyönyörű tájaiból. Szerencsénk volt a Fuji hósapkás csúcsát is megpillantani, mert akkor éppen nem volt köd. Turnénk a Japán legszebb és leghíresebb időszakára a Sakura, a cseresznye virágzásának idejére esett. Hihetetlen mennyiségű cseresznyefa virágzik, földöntúli színekbe öltöztetve a tájat. És az az illat felejthetetlen.

A nagyobb városok utcáin 10 méterenként ital és étel automaták vannak mindenféle hideg és meleg étellel, itallal. Ha van pénz az embernél, lehetetlen éhen vagy szomjan halni. Az emberek nagyon fegyelmezettek, kijelölt vonalak mentén állnak sorba. Egyetlen izgága asszonyt nem láttam, aki azzal a kifogással vágott volna mindenki elé, hogy haldoklik az ura, mint ezt az itthoni sorbaállásos helyeken megszokhattuk...

A koncerteken kissé visszafogottnak éreztük a közönséget. Nagyon kevesen beszélnek és értenek angolul. Kezdetben zavart a közönség feszélyezettsége, ami átragadt rám is, de két nap után megtaláltam az ellenszerét. Előre a nyakamba akasztottam a fényképezőgépemet úgy, hogy az hátul legyen. Amikor bekonferáltak gitárral a kézben a színpadra mentem, letettem a gitárt előhúztam a fényképezőmet és lefényképeztem a közönséget. Annyira tetszett nekik ez a váratlan dolog, hogy egyszeriben mindenki nevetni kezdett és a mosoly ott maradt az arcukon. Innentől a "buli" el volt adva...

Az utolsó és egyben legemlékezetesebb koncert végén éppen autogramot osztogattunk, amikor a sorból feltűnt egy izgatott alacsony japán fiatalember várva, hogy rá kerüljön a sor. Amikor odaért előhúzta mind az összes CD-met, ami valaha a világban megjelent és azt kérte mindegyiket írjam alá. A fiatal ember egyik távol keleti rajongóm volt, aki minden nap megnézi a weblapomat és mindent begyűjtött, amit valaha is játszottam. Mikor arról érdeklődtem honnan jött, akkor boldogan elmondta, hogy Sapporoból jött 2 órát repült 2 órát vonatozott, majd egy órát taxizott és eljött ide, hogy láthasson élőben. Alig hittem el. Őszintén szólva alig tudtam a könnyeimet visszatartani, amikor eszembe jutott, hogy a hazámban ezt senki sem tenné meg értem.

Alig egy hónap múlva Isato Nakagawát már a hazai közönség is láthatta, hallhatta 2002 Májusában az első hazai Nemzetközi Akusztikusgitár Fesztiválon.

Egy amerikai élmény

Elöljárójában csak annyit, hogy közel annyit repülök gitárművészként szerte a világban, mint egy utazó nagykövet. Hat évvel ezelőtt amikor a repülőn megjelentem egy gitártokkal, akkor VIP-nek számítottam, néha kaptam ajándékba egy pohár italt, és örömmel köszöntöttek a fedélzeten mint gitárművészt. A légi utaskísérő megkülönböztetett figyelmet szentelt nekem, több mosolyt is kaptam, mint egy átlagos utas. Jól esett, mi tagadás. De mostanság! Ha megjelenek egy gitártokkal a kezemben bármelyik a reptéren, a biztonsági személyek felkapják szemüket és óvatosan szemmel tartanak, miközben a walky-talkyjukkal jelzik egymásnak, hogy figyelem, gyanús személy tartózkodik a repülőtéren, gitártoknak látszó tárgy van a kezében, jó lesz fokozott készültségben maradni... Sosem tudni nem-e vegyi fegyver, netán bomba vagy vállról indítható rakéta van benne. Aztán ha megnézik azt a közép-kelet-európai arcomat, akkor már nem is kétséges, hogy fokozott ellenőrzés célpontja lettem.

Ezeken gondolkodtam akkor is, amikor alig pár hónappal a WTC tornyainak ledőlése után éppen Atlantába utaztam pár koncertre és hangfelvételre a Georgian Contemporary Unit meghívására. Ez második amerikai utam volt, és már volt némi fogalmam arról, hogyan kezelik a kelet-európai embert. Két szobában is kihallgattak a látogatásom okáról és aztán a két kérdező tiszt összehasonlította a válaszokat, majd egy géppuskás őr elkísért a vám osztályra. Ott egy nagyon nagy darab fegyveres ember elkérte a pénztárcámat, majd megkérdezte mennyi pénz van benne készpénzben és kártyán. A készpénzt tudtam, megmondtam. Ő meg is számolta nem-e félre akarom vezetni a hatóságot, de a kártyán lévő összeget nem tudtam megmondani. Odament egy készülékhez bedugta a kártyámat és ellenőrizte a rajta lévő összeget. Aztán kivett belőle egyéb kártyákat is, amiknek leolvasásával nem boldogult. Elkezdett telefonálni, miközben többször próbálkozott. Negyed óra után felálltam és oda akartam menni, hogy megmondjam neki, hogy a kártya amit szeretne ellenőrizni nem hitelkártya, hanem egy egyszerű vásárlói bónuszkártya. Amint meg mozdultam, az engemet szemmel tartó fegyveresek odaugrottak és durván arra kértek, hogy maradjak a helyemen. A vámtiszt továbbra sem boldogult a kártya megfejtéséve,l így közel egy óra várakozás után ordítva megkérdezte tőlem, hogy milyen kártya ez. Erre azt válaszoltam színlelt megszeppenéssel, hogy az egy igazi amerikai találmány, egy egyszerű bevásárlóközponti bonusz kártya, amit már szerettem volna vele is közölni, de nem hagyták....ő vörös volt és tajtékzott, majd gyorsan intett hogy tűnjek innen, mert feltartom a sort...

Amikor kijutottam az épületből, onnantól már teljesen közömbös volt, ki vagyok, miért jöttem. Senki nem törődött velem. A barátom Erik Hinds várt, már azt hitte hogy nem érkeztem meg. Ő viszont annál inkább kedvesebb és törődőbb volt. Amikor elmondtam neki a történet, könnyezni láttam és hazáig nem tudott szólni semmit. Egy igazi amerikai ember, aki nagyon szégyellte azt ahogyan velem bántak és ugyanúgy tudta, mint mindannyian, hogy a világ már sosem lesz olyan mint volt...

Innentől mindig valamiként igazolnunk kell, hogy tényleg muzsikusok vagyunk akik, az embereknek örömet okoznak és jót tesznek a világgal.

A koncertek és az amerikai emberek kedves közvetlensége, szeretete aztán valamelyest próbálta feledtetni a hivatalos durva bánásmódot. Végül minden rendben zajlott, a hangfelvételből egy CD is született és persze életre szóló barátság az ottani muzsikusokkal.

A gitár és Dél-Korea

2005 nyarán meghívást kaptam Szöulba a dél-koreai akusztikus gitár szövetségtől egy gitárverseny zsűrijébe, 2 koncertre és egy eszmecserére az ottani gitárszövetség elnökével. Az ott eltöltött 5 nap nagyon intenzív volt és felejthetetlen élményekkel teli.

Itthon régóta azt a képet festették nekünk Koreáról, hogy a harmadik világ fejlődő országai közé tartozik, ahol szegénység van, olcsó a munkaerő. Mi gondoljuk ezt úgynevezett "nyugati" emberek akik el is hisszük, hogy itt minden jobb és fejlettebb. Pedig éppen az ellenkezőjét tapasztaltam. Sokkal inkább mi vagyunk a harmadik világ, itt sokkal olcsóbb a munkaerő, itt közel minimálbérért dolgoztatnak multinacionális cégek 3 műszakban... azt hiszem nekünk van mit fejlődni. Itt dúl a vadkapitalizmus, ott pedig már minden lecsengett. Az utcák biztonságosak, az emberek nyugodtabbak, nincs nagy rohanás, tisztaság van, az utcán rád mosolyognak vagy ha a tekinteted találkozik valakiével visszamosolyog.

(Próbáljon csak valaki egy pesti hölgyre rámosolyogni! El is küldené melegebb éghajlatra azonnal... erre felé már nehéz a mosoly...)

A repülőtéren már vártak és szinte hihetetlen, de innentől kezdve minden percemet valamilyen érdekes programmal kitöltötték. Megkérdezték mit szeretnék legelőször csinálni Koreában. Azt mondtam zuhanyozni szeretnék mindenekelőtt, mire ők udvariasan azt javasolták, hogy tudnak számomra egy élvezetesebb programot, és rögvest el is vittek egy gitárkészítő kiállítására, ahol hihetetlen gitárokat próbáltattak ki velem jó 30 fős előre odadelegált közönség előtt. A hirtelen nyakamba szakadt elfoglaltságoktól teljesen elfeledkeztem a zuhanyozásról, amit sajnos csak a nap legvégén tudtam élvezni az egyébként hihetetlenül párás nehéz klímában.

Igazi meglepetésemre azt tapasztaltam, hogy a gitárnak elképesztően intenzív reneszánsza van most Koreában, olyasmi, mint itt a hatvanas években volt. Rengeteg fiatal gitározik. Meghívásomnak egyik célja volt az eszmecsere, hiszen ők is szeretnének olyan Nemzetközi Akusztikusgitár Fesztivált szervezni, mint ami nekünk van például itt Magyarországon is minden év Májusában. Talán ez az egyetlen, amiben mi előrébb vagyunk.

A fiataloknak rendezett első Koreai Gitárversenyen igazán meglepődtem, mert a döntőben 8 és 26 év közötti hihetetlen magas színvonalú amatőr gitárosok mérték össze tudásukat. Idehaza keresve sem találnánk olyan színvonalon még úgynevezett profit sem, merthogy az meg nincs... Szóval játszó amatőr akusztikus gitárosokat akik akárcsak megközelítenék az ő szintjüket. Persze gitározásban előttünk állnak talán 2 évtizeddel.

Bár tapasztaltam pár furcsaságot is: a 18 versenyzőből 16 Michael Hedges kompozícióit játszotta, ebből 12-en a Ragamuffin-t. Egy gitáros Isato Nakagawa egy kompozícióját játszotta, akit itthon is hallhattunk 2002-ben. Egy másik pedig Tommy Emmanuel-től egy számot. Michael Hedges 1997-ben bekövetkezett hirtelen halálával hírnevét igazi misztérium övezi az akusztikus gitár világában, és a földnek ezen a vidékén érdekes módon szinte nemzeti hősként imádják a gitárosok Michael Hedgest. A versenyt követő fogadáson meg is jegyeztem, hogy az volt az érzésem, mintha Michael Hedges Koreában született volna és valahol ott Szöulban lenne eltemetve... Értették is a tréfát és tetszett nekik a megjegyzésem.

A koncertemen olyan ovációval tapsoltak minden kompozícióm után, ami itt nagyon szokatlan lenne. Nagyon szimpatikus volt, - idehaza pedig elképzelhetetlen-, hogy a szöuli zeneakadémia klasszikusgitár professzora Hyung-Ik Song együtt ült a zsűriben a könnyűzenét játszó egyik legnépszerűbb előadójával Kim Kwang Seok-al, a verseny után pedig együtt léptek fel.

Az első koncertemen érdekes dolog történt. Ott mutattam be először az Esőcsináló című szvitemet, egy 4 tételes baritongitár darabot. Amint bekonferáltam és elkezdtem játszani, az eső 2 percen belül eleredt és napokig esett egyfolytában. Vendéglátóm Moyeon Kim óvatos udvariassággal megkérdezte, hogy esetleg nem vagyok- e sámán.... mire én azt feleltem nem tudhatom biztosan...

A második koncertemen a koreaiak büszkeségével, az ottani leghíresebb gitárossal Kim Kwang Seok-al játszottam duóban. Mindőnk számára felejthetetlen volt. Kicsit szívszorító volt látni és érezni mennyire szeretik és megbecsülik ott saját művészeiket. Persze a külföldi művészt is megbecsülik és mindent elkövetnek, hogy illőképpen tiszteljék és jól érezze magát. Ennek ékes bizonyítéka volt, amikor kísérőm egyszer felmutatott egy nagy vastraverzre, ahol egy 4 x 6 méteres óriásplakát volt a koncertemről. Nem szoktam hozzá ekkora plakátokhoz, de meg kell mondjam jól esett.

Az utolsó ott töltött napomon, amikor az eső is elállt, ragyogó napos időben elvittek egy nagyon szép és gazdag városnéző programra, aminek egyik fénypontja volt a hangszer-negyed meglátogatása. Ez szó szerint igaz volt, mert egy falu nagyságú csarnokban több száz hangszerüzlet volt. Semmi más csak hangszerek. Csak a Gitár utca volt vagy 300 m hosszú. Meglepetésemre alig találtam koreai gyártmányú olcsó gitárt, azonban tucatnyit láttam akár a legdrágább, Jean Larrivee, Gibson, Guild, Taylor, Breedlove, stb márkájú gitárokból. Idehaza még mutatóban sem lehet találni az említett gitárokból, annál többet azonban az ott gyártott olcsó koreai gitárokból.

Visszafelé jövet a közel húsz órás repülő úton a sok-sok gyönyörű élmény mellett volt időm kicsit újrarendezni magamban a fejlődő országok térképét...

A gitárok sorsa

Pár éve még nem volt probléma egy gitárt a repülő fedélzetére vinni, hiszen a reptéri bejelentkező pultnál tudták, hogy az illető valószínűleg muzsikus és féltve vigyázott kenyérkereső eszközét szeretné maga mellett tudni. Az elvesztett és összetört, kirabolt csomagokról már sokat hallottunk és akkoriban a "béke időkben" a gitárt még felengedték a fedélzetre, nem féltek attól, hogy valami robbanóeszköz van benne. Manapság nagyot fordult a világ, merthogy a gitár egy gyanús eszközzé vált. Lehetséges, hogy fegyver vagy más veszélyes hordozója. Legalábbis az alighanem mesterségesen előidézett hétköznapi paranoia ezt a félelmet is magával hozta.

Persze véleményem szerint ez ostobaság, mert az utasokról ma már mindent tudnak, még olyat is, amit az utas nem tud. Valószínűleg ismerik a vérnyomásunkat, vércukorszintünket is. Tudják mit beszélünk a telefonon, ismerik e-mailjeink tartalmát. Különösen, ha a tengeren túlra repülünk. Nem is beszélve arról, hogy csúcstechnológiás átvilágító eszközeik mindent megmutatnak. Egyetlen molekulányi robbanó anyagot is ki tudnak szűrni.

Kicsit szánalmasan nézhettem ki, amikor Amerikából hazajövet egy járatra szálltam fel és próbáltam kedves lenni a pultnál, hogy felvihessem a gitáromat magammal. Nem sikerült, úgyhogy végül fel kellett adnom csomagként. Mikor hazaérkeztem és felhúztam a húrokat, láttam, hogy a gitár repedt, az elektromos részek ki vannak tépve belőle és benne egy cédula, amiben az amerikai hatóság sajnálattal tájékoztat arról, hogy a gitáromat gyanúsnak találták, közelebbi vizsgálat tárgya volt és az esetleges sérülésekért ne forduljak sehová, mert nem foglalkoznak vele. Ez aztán őszinte beszéd. A gitár használhatatlan roncs, 2 évig egy tokban feküdt tetszhalál állapotában...

A következő amerikai utam sem volt szerencsésebb ügyintézőt, hogy felvihessem a gitárt. Azt mondta, hogy nem lehet, mert nincs hely a gépen. Próbáltam meggyőzni, hogy a gép 80 méter hosszú, 7 méter széles, akkora, mint egy falu, 380 ember utazik rajta, nem igaz, hogy nincs hely egy gitárnak. Ekképpen érveltem. San Francisco-ban a bejelentkezésnél könyörögve kértem az, mire ő felemelte a tekintetét és a közeli fegyveres biztonsági őrre nézett. Az pedig odajött és azt kérdezte, hogy miért olyan fontos nekem, hogy a gitárom a fedélzeten legyen? Mert az enyém - mondtam -, és mindig összetörik a poggyászok között. Mivel a lélektani hadviselés szintjén nekik vereség lett volna, hogy felengedjék a gitáromat, így nem volt más, mint feladni a gitáromat csomagként. De vajon mi történik, ha a gitárhoz olyannyira ragaszkodom, hogy nem vagyok hajlandó nélküle menni? Bizonyára nagyon feltűnő leszek számukra. Egyszer ezt is kipróbálom. Hiába volt igazi profi keménytokban, Ferihegyre érkezve szomorúan tapasztaltam, hogy immár a második gitárt törték össze. A biztosítók egy éve nem vállalnak biztosítást hangszerre a nagy kockázat miatt, a légitársaság pedig értékének csak töredékét hajlandó kifizetni egy nemzetközi egyezményre hivatkozva.

Újra kell gondolni a külföldi muzsikálást. Érdemes tartani egy olcsó utazó gitárt, ami ha össze is törik, akkor nem nagy a veszteségünk. De mi lesz a jó hangzással? Úgy tűnik a mai világ biztonságának "őrzőit" ez nem érdekli.

Egy reptéri ügyintéző egyszer elmondta, hogy állandó fenyegetettségben élnek, mert ha felengednek egy gyanús tárgyat, amit kiszűrnek valamiért, akkor elbocsátják őket az állásukból. Tréfásan meg is jegyeztem, hogy legyen inkább gitáros, mert akkor csak a munkaeszközét veszti el nem a munkáját...

Szabó Sándor

2006-03-06 01:13:25