Frankfurt 2009

Beszámoló a kiállításról
III.

Akusztikus gitárok

Az akusztikus gitárok tekintetében továbbra is fennáll az az észrevételem és megállapításom, hogy talán ez az a terület, ahol próbálnak némi újítást is bevezetni, sokszor csak esztétikai meggondolásból, de sok esetben akusztikai szempontok által vezérelve.

Az amerikai piacot teljes egészében a tradíció vezeti, semmilyen kiugró extrém vagy radikális megoldást nem láttam. Időnként feltűnt egy egy elkeseredett próbálkozás, hogy a látogatók szemét kissé ráirányítsák a termékre, de ez a kétélű fegyver sokszor fordítva sül el. Nyilván egy jóérzésű ember nem akaszt a nyakába egy ilyen hangszert:

A Martin és most már a Taylor sem mutatott semmi érdekességet. A Martin a múltjából él a Taylor pedig igyekszik megfelelni a nagycégek között kialakult fejlesztési kényszernek és versenynek.

Amire pedig végképp nem számítottam, az volt, hogy spanyol gitárkészítő manufaktúrák kezdenek újítani és szakítani a hagyományos technikákkal.

Erre volt jó példa, hogy egyesek a tetőt kétféle anyagból, cédrusból és fenyőből készítették kihasználva a kétféle anyag előnyeit.

A klasszikus gitárok egyik másikán megjelentek az alternatív merevítési módok. Sajnos a hangjukat lehetetlen volt letesztelni, mert a hatalmas zsivaj teljesen lehetetlenné tette. Minden esetre mutatok néhány fotót, hogy merre halad a kísérletezés:



Érdekesség, hogy az Antonio Sanchez spanyol cég kiterjesztette a gitárgyártását bariton, basszus és alto gitárokra is. Nagyszerű baritonokat lehetett látni és amelyikre szemet vetettem és másnap reggel korán a kisebb zajban akartam kipróbálni, azt addigra valaki megvette. Jó ízlése volt az illetőnek...

A klasszikus gitárok építésében a másik deviancia a hangnyílások megreformálása, azonban ez is csak esztétikai jellegű változtatás, lényegesen nem változtat a hangszer hangján, de a hagyományostól eltérő ízlésű gitárosok szemét bizonyára megkapja. Itt mutatok be pár új elgondolást, egyik másik érdekes, bár a giccs sohasem fog kipusztulni erről a területről sem.



Az akusztikus gitár elektronizálása tovább zajlik, néha erőltetetten. A Shadow cég tavaly egészen jó minőségű hangszedőket mutatott be, az idén pedig mondhatni retteneteseket. Sehol sem volt olyan karcos, torz hangzás, mint a Shadow színpadán. Egyik másik kollégám igazán szenvedett, hogy elkötelezettségből azokon kellett játszaniuk. Lám mire jó, ha az ember nem akar reklámozni nem mindig jó terméket előállító cégeket: megmarad a szabadsága... A hangszedők tekintetében a piezzo továbbra is folytatja menetét, de nem nevezném diadal menetnek, mert egyre csak a karcos, reszelős hangjukat hallom a fülemben, még a legjobb cégeknél is. Az elektro magnetikus hangszedő most újra reneszánszát éli, mert rájöttek, hogy mikrofonnal kombinálva sokkal használhatóbb, mint bármely piezzo. Szoktam is mondani: A piezzo gázgyújtónak tökéletes, de gitár hangszedőnek tévedés... El kellene már felejteni és keresni valami mást, jobbat. A legjobb akusztikus erősítők standján is hallottam rettenetes hangminőséget, részben a piezzok miatt.

Az elektronizálás egészen érdekes irányokba viszi a gitárokat. Az alábbi képen látható hangszer inkább csak egy keret, akusztikai rezonáns elemek nélkül, így a készítőjének hatalmas szabadsága van, mint ez látható is. A kérdés csupán az, hogy csak műalkotás-e, vagy játszik is rajta valaki?


Szólni kell az akusztikus erősítésről is. Az idén az AER a Schertler mellé csatlakozott, mint prominens akusztikus erősítőgyártó a MarkAudio és a MarkBass márkanevek után a Mark Acoustic. Ki gondolta volna, hogy a basszusgitár erősítőgyártásban Európa vette át a vezetést, így mára az EBS mellett az olasz Mark termékek a világ élvonalába tartoznak. A Mark Acoustic egyik új darabja a kisméretű AC 601.

Basszusgitárok

Bizonyos értelemben csalódott voltam, mert a felhozatal minden újdonság nélküli volt. Tavaly még elképesztő csodákat láthattunk, de az idén szinte semmit. A nagynevű manufaktúrák a megszokott kollekciójukat és formájukat hozták. Az egyetlen feltűnő dolog talán az volt, hogy számos eddig ismeretlen cég akusztikus basszusgitárokat hozott ki, de hangjukban nagyobb áttörés nem volt. A legtöbb, amit kipróbáltam merevre épített hangszer volt, jelentősebb mély tartomány és dinamika nélkül szóltak. Egyetlen igazán figyelemre méltó akusztikus bundnélküli basszusgitárt láttam, melyet Heiner Dreizehnter német gitárkészítő épített. Ez a hangszer minden tartományban énekelt, igazi mélyei voltak és kellő hangereje, miközben formája és kivitele csodálatos volt. Sajnos amikor ezt a gitárt kellet volna lefotóznom, a gépem már kimerült és így nem volt több lehetőségem képet készíteni róla.

Ezen kívül nagy örömömre szolgált, hogy a Benedek testvérek Fibenare márkájú basszusgitárja méltóan reprezentálta helyüket és tudásukat a világban.

A Warvick ugyan nem hozott átütő modelleket, azonban mindenkinél több muzsikust léptetett fel a demo színpadon, ebből az volt érezhető, hogy igyekszik minél több nagynevű basszus gitárost a márkanévhez kötni.

Koncertek

A kiállítás területén az udvart is elfoglalták, és az Agora nevű sátorban igen szép számmal léptek fel igen ismert előadók. Én az Agorában Steve Lukathert tudtam megnézni. Mit mondhatnék? Fantasztikus gitáros, csodálatosan bánik a hangokkal és a legfontosabb: igazi vérbeli muzsikus. Az egész zenekar nagyon jól szólt, de külön tetszett Lukather hihetetlen finom részletekbe vesző gitárhangja. Képet sajnos nem tudtam készíteni róla, mert ahogy az lenni szokott az első sorokba mindig a 180-190 cm magas rajongók mennek, és esély sincs a 10 centivel alacsonyabbak részére, hogy valamit lássanak. Ezt a jelenséget évtizedek óta sem tudtam megfejteni.

Egy kisebb teremben láttam egy Roland demót Frank Gambale triójától. A Roland VG-99-est igyekeztek bemutatni, de sajnos talán nem nekik kellett volna. A kissé giccses fúziós muzsika egészen rettenetes és ízlés nélküli hangzáson szólalt meg. Alig vártam, hogy vége legyen. Ez persze semmit sem von le a VG-99 nagyszerűségéből, ugyanis ezt a cuccot már nagyon jól szólni is hallottam avatottabbaktól. A fúziós gitárosoknak, még a prominenseknek is, valami nagy baj van a fülével, mert valamiért egyre elviselhetetlenebb irányba tolódik a hangzási ideáljuk, merthogy mindenki másolja a másikat és a sok klón egyre siralmasabb eredményt mutat. Nem tudom, hogy ez genetikai kérdés-e, vagy esetleg tanítják-e valahol? Ez is egy végletekbe fulladó jelenség, ugyanis a heavy metálból meg a zene hiányzik teljességgel, ugyanakkor viszont időnként izgalmas jó hangokat lehet hallani. Hol a középút?

A Warvick standján egészen érdekes produkció volt hallható minden nap. Jonas Hellborg basszusgitáros, Selvaganesh indiai ütős, Niladry Kumar elektromos szitáros trója kiegészülve még egy dobossal valami egészen elképesztő produkciót nyújtott. A hangminőség nem volt éppen a legjobb, de a produkció legalább ütött, a hangerőnek és a nagyszerű muzsikusoknak köszönhetően. A szitáros fiú egy gitárra emlékeztető lapos testű, de szitárnyakú hangszerrel sok effekttel, torzítóval ellátva játszott igen hatásos virtuózitással. A zenekarban inkább a ritmus és a virtuózitás dominált. Másnap ugyanott 3 basszusgitáros T.M. Stevens, Hellborg és még valaki játszott, de sajnos a produkció a legkisebb intelligenciát is nélkülözte. A 3 basszusgitáros nekiesett a húroknak és egymást túllicitálva kezdtek "muzsikálni". A hangzásra talán az eszetlen dörgés lenne a jó szó. Stevens valószínűleg valami "erősebb kávé" hatására teljesen magán kívül volt. Hellborg 5 perc múlva lement a színpadról, mert látszott, hogy a rettenetes jam nem vezet sehová. Én is otthagytam közvetlenül Hellborg után.

Sok tehetséges ember pocsékolta a hangokat Ausztráliától Ukrajnáig mindenhonnan és időnként sajnáltam is egyiket másikat. Személyükben felütötte a fejét egy eléggé tipikus jelenség: megjelentek a gitárkodók! Ez azt jelenti, hogy nagyon magabiztosan kezelik a gitárt, de a zeneiségük az valószínűleg az anyaméhben maradt a születésükkor. Cirkuszban jól megállnák a helyüket, de igazán félrevezető, amikor rettenetes giccseket halmoznak egymásra és mosolyogva győzik meg a hallgatót:" Én vagyok a legjobb és hamarosan világsztár leszek...!" Ezek után, ha valamely gitárosról képet kell alkotnom akkor a muzsikus mivoltát, ha van egyáltalán, külön kell választanom a gitározásától. Eképpen azt lehet mondani: Jó előadó, eladhatóan viselkedik a színpadon, állva gitározik jó allűröket produkálva. Vagy jó gitáros, azaz mindenkitől jól összeszedte a technikai elemeket, jól boldogul a Hedges féle tappingelő technikában, sok hangot játszik gyorsan, hiba nélkül, stb. És mondaható, hogy jó muzsikus, azaz széles skálán alkalmazza a harmóniai és melódiai lehetőségeket, zenéje színes fantázáról tanúskodik. Zenéje organikus, izgalmas, bevállalja az improvizációt, a zenéje kihasználja a dinamikai árnyalatokat, megszeppent és ellazít. Játszik az érzelmeinkkel és a hangulatunkkal, nem hasonlít senkire, nem lopkod össze futamokat innen-onnan, szóval egyedi és egyetlen példányban létezik....sorolhatnám. Nos ez a jó zenész, de ilyet nem lehetett látni, nem azért mert nincs ilyen, hanem azért mert ők tisztán látják, hogy nekik nem itt kell megnyilvánulniuk.

A kiállítást úgy összegezném, hogy semmit sem sikerült újra feltalálni, de még csak feltalálni sem az idén. Egyébként pedig nem lehet mindent a válságra fogni, mert a zenében való válságot én már 10 éve érzékelem és egyre mélyülni látom, így annyira nem csodálkozom, a tapasztalható dolgokon. Minden esetre a muzsika világának ez a szegmentje nem tűnik nagyon pesszimistának, mert a válság kezelésére van egy ősi receptjük: Fogd a gitárodat, csavard fel az erősítődet és menj át egy másik világba, ott soha sincs válság. Ha mégis, akkor pedig fel kell tűzni ezt a jelvényt és akkor minden rendben lesz....

Szabó Sándor

2009-04-15 14:00:00