Frankfurt 2011

Már tavaly érezhető volt, hogy a frankfurti zenei vásár egyre kisebbre zsugorodik. A világban zajló válságot jól mutatja ez a rendezvény is, és ez abból is látszott, hogy a csarnokok legalább egy harmada kihasználatlan volt. Minden eddiginél kevesebb kiállító volt. Ennek megvolt az az előnye is, hogy nem volt tömegnyomor, szellős, jól belátható folyosókon könnyebb volt a tájékozódás. A kiállítás első két napja a kereskedőknek és az újságíróknak volt fenntartva, ahol szokatlanul kevés embert lehetett látni. A nagy ismert cégek nyilván nem engedhetik meg, hogy ne legyenek jelen, hiszen már csupán presztizsből is meg kell jelenniük, és hogy a kereskedőkből kisajtolják az évi megrendelést. A nagy cégek kiállításain is érződött a takarékosság, kevés nagy nevű előadó volt az idén. A kisebb cégek vagy otthon maradtak, vagy csak, a partnereikkel találkozni jöttek el megbeszélésre, amit egy kávézóban mindenféle kiállítási költség nélkül megtehettek.

A két utolsó pénteki, szombati nap a nagyközönségé volt. Voltak is szép számmal. A zajszint elviselhetetlen volt. Pár évvel ezelőtt még mérték is a zajszintet, most azonban jószerével lehetetlen volt bármit is kipróbálni, meghallgatni. Az akusztikus standokon ugyan kisebb zajszint volt, de ott meg az egymást váltó zenei produkciók tették lehetetlenné a hangszerek kipróbálását. Ha valamit ki akartam próbálni, azt kinéztem magamnak előző nap és másnap a reggeli órákban, amikor még viszonylag csendes volt a csarnok volt esély kipróbálni egy egy hangszert.

A távol-keleti kiállítók is lényegesen kevesebben voltak, de még így is igen nagy arányban képviseltették magukat az európai és tengeren túli kiállítókhoz képest.
Az egész vásáron érezhető volt a válság hatása. A nyugati hangszergyártás elért egy szintet már jó néhány éve, amit nem lehet már meghaladni és az újdonságok csupán apró esztétikai változtatásokban merülnek ki. A távol-keleti gyártók továbbra is a lélektelen tömeggyártásban mutatják meg a tudásukat, mindent lekopíroznak amit kívülről jól látható és le lehet másolni, azonban sem az anyagaik minőségében sem az 500 éves gitár kultuszt nem tudják még a csúcstechnológiájukkal sem belevarázsolni a hangszerekbe. Ezért nem is kívánok róluk írni, mert jót alig tudnék írni.

A magyar jelenség

A megszokott választékban azonban nekem feltűnt valami nagyon örvendetes, amit aztán két szóban úgy fogalmaztam meg, hogy a magyar jelenség. Már megszokott látvány a Benedek fivérek által immár 10 éve rendszeresen felállított Fibenare stand akár Frankfurtban, vagy Los Angelesben a NAMM Show-n.

Most már második éve csatlakozott a magyar vonulathoz a Mihály Balázs által jegyzett Blasius márka csodásan szép és színvonalas basszusgitárjaival. Külön kiemelném az ugyancsak magyar Garry Electronic basszus erősítőit, amivel igazi meglepetést okoztak a vásárban. Ez a négy márka igen jól kilátszott a nemzetközi középszerűségből.

Számomra ezek voltak a legfontosabb élmények, látván hogy vannak honfitársaim, akik mertek nagyot álmodni, és íme, beteljesült. Azért is szeretnék ezzel a magyar sikerrel kissé mélyebben és részletesebben is foglalkozni, mert a lélektani tartalma tanulságos lehet minden magyar ember számára, aki kreatív, tehetséges, csupán egy olyan hazug, hamis világban élnek, ahol az önbizalmuk csorbát szenved. Nagyon fontos lenne annak a felismerése, hogy a mindenben dominanciát mutató nyugati előretörés kulturálisan, technikailag csupán egy mesterségesen fenntartott illúzió. Ennek eredménye az, hogy például, ha van egy kiváló magyar rock zenekar és egy középszerű angolszász vagy amerikai, akkor a magyarnak esélye sincs a betörésre. Egyszerűen, ha egy rock banda nem angol vagy amerikai, akkor nem is veszik komolyan. Így van ez a gitár és erősítő gyártásban is. Ráadásul az évtizedek óta tartó reklámok eredményeként mára olyannyira belenőttek a nagy márkanevek a köztudatba, hogy jószerével felülírhatatlanokká váltak.

Néhány, a fentebb említett magyar gyártók a megszállottságukon túl felismerték ezt és tudták, hogy nem kevés munkával ki lehet látszani a nagyok mögül, mégpedig azzal a lélektani alapállással felvértezve, hogy nem esnek hasra a nyugati minőségtől, nem hiszik azt, hogy nem lehet annál szebbet és jobbat készíteni. Ez a tudat önbizalmat adott nekik, és íme, a Fibenare a világ minden országába szállít kis manufaktúrában készült csúcs minőségű gitárokat. A Garry Electronics az idén bemutatott egy a nagy márkákat igencsak megszorongató minőségű ultra könnyű basszus kombót.

A sikeres gyártmány mögött egy nagyon nyilvánvaló akusztikai elv húzódik meg. Ha a hang eleje nem tartalmazza a húrrezgés tranzienseit a lehető legépebb és legrészletesebb kezdeti állapotában, akkor a mély hangok nem szólnak ki a zenekari háttérből. Szokatlan módon ehhez a high-end technikából ismert csúcsminőségű széles átviteli sávú hangszórókat alkalmazták, valamint pár kapcsolástechnikai megoldással valójában egy nagyon lineáris átvitelű erősítőt hoztak létre. Ezt csupán azért jegyzem meg, mert a legnagyobb cégek az árversenyben való kemény csata miatt nem engedhetik meg az ilyen luxus hangszórók alkalmazását. Egy kisebb cég, mint a Garry ezt simán megengedheti magának és ily módon helyet tud szorítani magának minőségben a legjobbak között. Amikor már a legnagyobb cégek is mindent Kínában gyártatnak, akkortól már nem túl nehéz őket minőségben utolérni. A jelenlegi tendencia valójában a magyaroknak kedvez, kérdés, hogy felismerik-e és van-e elég önbizalmuk, hogy ne essenek hasra a nyugati termékek valójában már nem fejlődő minősége előtt.

A Garry és a Blasius sikerét jól példázza, hogy a világ egyik legjobb basszusgitárosa Michael Manring ellátogatott a standjukra, ott kért egy gitárt, bedugta egy Garry basszus kombóba és húsz percig nem lehetett lelőni sem. Ez azt is mutatja, hogy a magas színvonalú művészek még akkor is, ha el vannak kötelezve valamely márka felé, nem feltétlenül elfogultak, hanem hallják, érzik a magas színvonalon kidolgozott hangzást. Ha Michael Manringnak nem tetszett volna az erősítő és a gitár, akkor nem hiszem, hogy 20 percet eltöltött volna ott. A végén elismeréssel megköszönte, hogy kipróbálhatta, gratulált a konstruktőröknek. Ez a 20 perc igazi siker mindkét magyar márkának.

Sajnos a magyar muzsikusok sokszor pszichikailag el vannak térítve bizonyos nagy márkák felé, miközben valójában sokkal jobban is szólhatnának. Ezt csak azért említem meg, mert Szappanos Gyuri kiváló basszusgitárosunk imádja a Garry basszus kombóját és nem cserélné semmi másra. Csak a Gyurinak van füle a Garry minőségének meghallásához, vagy ő már felismerte a dolgok mögött a lélektani csavart? Valószínűleg mindkettő, azonban én őt a nagyszerű muzsikusi kvalitásain túl azért is nagyra becsülöm, mert a nevével és a Garry hangzásba vetett bizalmával támogatja a hazai márkát. Hol tartanánk, ha sok ilyen muzsikus támogatná a hazai hangszer ipart?

Ugyanez a helyzet a gitárok terén is. Egy ilyen kiállításon sétálva a nézőnek mindig a szeme találkozik először a hangszerrel. A formáján túl a logóra ösztönös pillantást vet, hiszen ez már belénk égett évtizedek óta. Hosszú éveken át kitartó folyamatos megjelenése szükséges, hogy egy olyan logo, mint a Fibenare a legmagasabb minőségű hangzási és kidolgozási valamint esztétikai minőséget jelentse. Nem vagyok elfogult és nem is túlzok, ha azt mondom, hogy a Benedek fiúk hibátlan kidolgozású gitárokat mutatnak be, és ha elsétál valaki a legismertebb nagy amerikai márka standjára bizony észrevehetően alacsonyabb kidolgozási színvonallal találkozhat. Ez sajnos gyakran megtörténik, mert a vásárló már vakon bízik a logóban és a kétszer háromszor magasabb árat is csupán a logóért fizeti. Pszichológia.

Érdekes a Powerstate magyar erősítőmárka esete is. Ők is külföldi eladásaikban találták meg számításaikat. A kezdő erősítőtől kezdve a nagyteljesítményű stack-ig minden kategóriát gyártatnak, és az esztétikai kivitelük is elért egy nemzetközi nívót. Az elmúlt években hallottam pár nagyon jó hangú erősítőjüket.

Mint kiderült a világ másik felében keresettek az erősítőik. A standjukon például egy perui gitáros demózott. Ez is mutatja, hogy nagy a világ a magyar számára, vannak még felfedezetlen területek. A Powerstate sikere számomra öröm, azonban az, hogy a globalizáció már elérte Perut is, ez már szomorú.

A magyar jelenséghez tartozik, hogy az AER standján Marossi Zoltán kiváló harmonikásunk játszott naponta több alkalommal is.

Gitárok

A kiállítás számomra egyik legérdekesebb része volt a vintage gitár kiállítás. Valószínűleg a legnagyobb német gyűjtők fogtak össze és ott elképesztő kollekció volt. A hatás kedvéért beállítottak a csarnokba néhány korabeli vintage autót is.

Titkon arra gondoltam, hogy ott talán megtalálom életem első igazán jó gitárját is egy Fender Mustang-ot. Hatalmasat dobbant a szívem, amikor megpillantottam ugyanazt az1972-es kiadású, kék színű, keresztben fehér csíkokkal díszített modellt. Mintha 1974-be mentem volna vissza egy időgépen, amikor megvettem azt a gitárt, ugyanazok a varázslatos vágyakozó érzések töltöttek el, amikor Kormos Tibinél az Árpád utcai boltban szemeltem ki azt a gitárt, mindössze 37 éve.... A tolongás hatalmas volt, mintegy kultikus helyre, úgy zarándokoltak oda idősebbek és fiatalabbak is.

A Gibson, mint köztudott a múltjából él, a piac nem fogad el tőle semmilyen új modellt, így évtizedek óta kényszerpályán van a cég. Valószínűleg rájöttek, hogy a hagyományos történelmi modelleket vásárlók lassan kihalnak és az elmúlt évtizedben már egy teljesen új generáció nőtt fel másféle füllel, másféle ízléssel (de nem jobbal...). Számukra is kell valamit kínálniuk, mert egyszer csak azon találja magát a cég, hogy méregdrága történelmi modelljeiket senki sem tudja megvenni. Az, hogy a Gibson gondolkodik a kitörés vagy talán inkább csak a túlélés lehetőségein, abban is látható volt, hogy a kiállítási standjukon mindent ki lehetett próbálni, nem úgy, mint évekkel ezelőtt, amikor komoly felügyelet mellet lehetett még csak nézni is a gitárokat. Tele is volt a stand szinte csak fiatalokkal. Azt már megszoktuk, hogy valaki bádogból készít gitárokat, amik ugyan bádogul, de szólnak. Az, hogy a Gibson kihozott egy digitális processzorral felszerelt gitárt az azonban meglepő. Az új Firebird X nevű furcsa formájú gitár után sokan érdeklődtek, többnyire a fiatalok.

Én magam is kipróbáltam egyet, fejhallgatóval lehetett meghallgatni a hangját. Az ottani zajviszonyok miatt nem tudtam megbízható képet alkotni a hangzásáról, ezért most nem mernék semmilyen véleményt megfogalmazni a hangjáról, minden esetre annyit mondhatok róla, hogy érzésre és hangra is teljesen más világ minden korábbi Gibsonnál. Furcsa amorf formája a fiatalok ízlésvilágával bizonyára találkozik, és talán a rájuk jellemző a digitális virtuális technológia iránt való vonzódással is. A gitár számomra kezelhetetlen volt, de ez nem a gitár hibája, hanem az enyém, ugyanis ugyanúgy, mint egy rádiótelefont meg kell tanulni kezelni ezt is. Ez az egyetlen feltétele, hogy valaki használatba vehesse.

Ott ültem egy ideig és az emberek reakcióit is figyeltem. A 30 év fölöttiek fejüket csóválva mosolyogtak, vagy éppen értetlen tekintettel meredtek az új Gibson csodára. Azt szűrtem le egyértelműen, hogy nem őket célozták meg ezzel a modellel. A jelenség hasonló ahhoz, mint amikor megjelent a fizikai modellezésű erősítő, az új generáció befogadta, a régebbi nem. Így lesz ez a modellezős gitárral is. Az új gitár sokat tud, olyan dolgokat is, amit egy hagyományos gitár nem tudhat. A beépített effektek mellett tetszőleges hangolásban lehet használni a gitárt, a megfelelő preset behívásával.

Itt meg kell jegyeznem, hogy a Line6 az erősítő és gitárhang modellezés területén mindenki másnál messzebb jár. Számára már teljesen ez a jövő és nem is tekint vissza, a termékei pedig egyre jobbak és érdekesebbek. Külön meg kell említenem az új James Tyler modellezős gitárt, mely analóg hangszedőkkel, de modellezett tónusokkal, a gitár anyagának finom minőségét is a hangzásba foglaló koncepciójával nagyon előremutató, egészségesnek tűnő irányvonalnak tűnik.

A Line6 HD500 megnyerte az idei kiállítás technikai nagydíját, ezzel is demonstrálva, hogy a gitárvilágban elindult egy másféle irányzat is, ami feltartóztathatatlan, és ami továbbra is hagy alternatívát a hagyományos megoldásoknak. Úgy tűnik fejlődéstörténetében a gitár is a modellezés felé kacsintgat, és vajon miért? Csupán azért mert technikailag ez is lehetséges és pénzt lehet vele csinálni. A vásárló közönség régen magától megszerette az új és célszerű dolgokat, manapság már inkább a gyártó cégek igyekeznek megszerettetni a nagyságrendekkel bonyolultabb és nehezebben kezelhető eszközöket. A fiatal generáció egy nagyon bonyolult világba születik bele, és ezt megszokva később már azt nem érti, hogy valami miért egyszerű.

Az egyszerűség és a csúcsminőség amerikai gitár szimbólumának ma már alighanem a PRS-t nevezhetjük. Hatalmas választékú modelljeikben a legpuritánabb és a komplikáltabb konfigurációk is megtalálhatók. Az elmúlt években sokat tettek a hangszedők továbbfejlesztéséért. Az újabb koncentrált fluxusú hangszedőkkel új hangzásvilág nyílt meg a PRS gitárokban. A zajmentes, különlegesen tiszta hangzású 3 db dupla hangszedős PRS gitárokkal a Fender Stratocaster hegemónia könnyen meginoghat.

A PRS igyekszik áttörni a hagyomány megmerevedett szokásait. Így például az újabb generációs hangszedőivel szerelt gitárjaikban már 2 db pickupváltó kapcsoló található. Azt mondhatom, hogy a gyakorlatban a zenészt és a zenét is szlgáló lényegi újítást csak a PRS mutat be évek óta.

Erősítők

Érdekes és megdöbbentő volt azt látni, a miniatürizálásban már évtizedek óta élenjáró Gallien- Krueger 800 Wattos basszuserősítő elő- és végfokát. Súlya kb. 3 kilós, és mérete akkora, mint vaskosabb könyvé. Ez is új technológia. A kicsiny, kompakt erősítő fejen a legnagyobb méretű alkatrész a hátulján látható Speakon hangfal csatlakozás. Hangzása kiváló és azt hiszem sok muzsikus örvend majd neki.

Ilyen kisméretű nagy teljesítményű erősítőket lehetett látni a Mark Bass vagy a Carvin termékei között is. Az erősítőket hallgatva meglepően sok ismeretlen cégnél lehetett hallani nagyszerű hangú erősítőket. A nagy cégek gyakorlatilag egymással versengenek, senki sem akar lemaradni. Néha mosolyt fakaszt nagy igyekezetük, hogy felülmúlják korábbi modelljeiket, pedig ha végignézi őket az ember, valójában nem jobbak, legfeljebb bonyolultabbak és egyre drágábbak.

Újra reneszánsza van a kisméretű, kisebb teljesítményű erősítőknek. A csöves technológia fejlesztése a hetvenes évek közepén a tranzisztor megjelenésével megállt, most azonban amit akkor nem hagyott kiforrni a tranzisztor, most végre lehetséges. Olyan új csöves kapcsolástechnikai megoldások jönnek ki, amiknek régen nem volt idejük ki sem alakulni. Ennek keretében a nagy cégek szinte mind elkészítik a több féle teljesítménytartományban is használható csöves erősítőiket.

Ilyen például a Carvin V3M-R Micro 3 csatornás erősítő feje. Kis méretét tekintve nem is gondolnánk, hogy 50 Wattos, bár 22 Wattos és 7 Wattos üzemmódban is működik. Az ECC83 és EL84 csövekkel készült erősítő mindössze 8,6 kg, mérte 17 x 21 x 38 cm.

Létezik ez a konstrukció 100 Wattos kivitelben is, V3L jelzéssel EL34 végcsövekkel szerelve.

A Laney évről évre komoly standot épít fel. Az idei év érdekessége az Ironheart nevű új csöves sorozat, melyet remélhetőleg hamarosan tesztelhetünk is.

A Marshall is úgy tűnik a múltjából és pár nagy névből él, ami persze mindig tud felhozni valami újdonságot is, de legfőképpen a hamisítatlan Marshall hangzást és minőséget.

A standot feltűntek kisebb erősítő kombók is, azonban nem nagyon lehetett kipróbálni őket. A falak mentén felállított nagy stack-ek jól reprezentálták a cég történetét Az 1959 Plexitől, a legújabb modellig. Sokan megnézték a JCM800 fémrácsos elejű új kiadású fejét és hangfalait, de ugyanúgy az új Slash fejet is.

Akusztikus gitárok

Az akusztikus gitárok területén sok újdonság nem volt. Ami számomra feltűnő, hogy egyre több bariton gitár készül, 685 mm-től 700 mm-es húrhosszúsággal. A Taylor baritongitárját emelném ki, egy nagyon jól sikerült konstrukció, kidolgozásban és hangzásban is figyelemre méltó. Sajnos a gazdasági kényszer a nagyobb cégeket egyre inkább a távol-keleti gyártás felé taszítja, aminek hallható eredménye van, ugyan kevesebb pénzért, de gyengébb hangminőségű gitárokat kapunk. A nagynevű cégek, mint például a Martin hasonló pozícióban vannak, mint a Gibson az elektromos gitárjaik terén, a múltjukból élnek. Most a Martin gitárjait kipróbálva azt kell megállapítanom, hogy a jó közép kategóriát ütik meg, méltatlanul magas áron. Kicsit túlmisztifikálták a Martin nevet. Lassan már csak ügyvédek és orvosok vagy gazadag gyűjtők veszik meg, mert az egyre szegényedő muzsikus nem engedheti meg magának. Sebaj, vannak azonban kis manufaktúrák, akik még nem nőttek meg annyira, hogy beleessenek a nagy cégeket fojtogató kényszerpályába. Ilyen a cseh Furch, aki nagyon emberi áron kínál a közepes színvonalnál jobb hangszereket, nem véletlen a hazai népszerűségük.

A legmagasabb színvonal hangminőségben és kidolgozásban továbbra is a független hangszerkészítőktől jön. Évről évre megcsodálom a dán Ole Kehlet csodálatosan finom hangú gitárjait. Hasonlóan tudok nyilatkozni a német Albert/Mueller gitárokról is. Természetesen sokkal többet említhetnék, azonban ezeket évről évre visszatérően megtekintem és figyelemmel követem. Amerikából az idén nagyon kevesen jöttek át a kis manufaktúrák és a független gitárkészítők.

Egyéb furcsaságok

10 évvel ezelőtt még külön fejezetben lehetett beszámolni a rack méretű effektekről. Ma legfeljebb csak a játékboltokban látható színvilágra emlékeztető pedálokról lehetne írni, azonban az idén ebből is sokkal kevesebb volt, mint az elmúlt években.

Találtam egy nem túl híres céget, amelyik valamiért nekifutott, hogy a gitárosokban újra felébressze az effektezés iránti vágyat kedvet. A MUSE nevű cég kihozott egy asztali méretű effekt dobozt, mely jókora DSP kapacitással működik, azonban az érdekessége az, hogy az ismert számítógépes alkalmazásokból ismert pluginok tölthetők bele és teljesen szabadon konfigurálhatók, egy PC segítségével lehet effektek kombinációit összeállítani. Az, ami a stúdióban lehetséges a pluginekkel egy gitár track keverésekor, az most már élőben is megvalósítható. Nehéz megjósolni a készülék sikerének sorsát, mivel a gitáros világ igencsak kiábrándulását mutatja az effektekkel kapcsolatban. A zenékben csak mérsékelten jelenik meg, ami nem is baj. Ez esetben is inkább azt érzem, hogy a MUSE minden áron a számítógépes háttér felé igyekszik terelni az egyébként már nem divatos effektezést. Teljesen átérzem annak a gitárosnak a hozzáállását, aki zenélni szeretne, nem a hangokban gyönyörködni és a gyönyörért megtanulni egy új effekt egyre bonyolultabb programozását, ahová még egy PC is kell. Néha komolyan felmerül a kérdés, hogy mindennek mi értelme? Mekkora többletet kap a felhasználó a drágán megvásárolt eszköztől, a velük való kísérletezésért, a beleölt időért és energiáért, miközben mire megtanulná már vehet is egy újat? Egyeseknek valójában egyszerű időtöltés, játék, melytől az ember nem lesz alapvetően több, de addig is jól érzi magát és nem feltétlenül van köze a zenélés közvetlen öröméhez. Másoknak pedig felesleges minden tekintetben. Egyébként is túl sok felesleges és bonyolult tárgy között élünk, miközben minden felől dől az információ arról, hogy meggyőzzenek a megvásárlásáról. Ezek a kérdések még messzebbre is vezethetnek, például odáig, hogy megkérdezzük vajon van-e haszna az afrikai éhező népeknek az űrhajókból vagy éppen a számítógépekből?

Egy technikailag fejlett világban a kreativitás kiélése egyfajta élvezetté vált. Sok dolog ebben az élvezetben jön létre, az ember teremtés vágyától indíttatva. Ha a teremtési aktusból származó élvezet találkozik a pénz teremtés igényével is, már csak azt kell kitalálni, hogy hogyan adják el. Ez a folyamat saját magát gerjeszti és lassan, de biztosan túltermelési válságot idéz elő. Ez a hangszerek világában is érezhető.

A fenti gondolathoz kapcsolódik a 2011-es frankfurti vásár legkülönösebb kiállítási tárgya a Synthharp. A svájci feltaláló tényleg elbűvölően briliáns dolgot alkotott, egy zenélő műszaki csodát, azonban az ott töltött kétszer fél óra és a sok kérdés után sem derült ki mire való az egyébként 39.000,- Euróba kerülő csodás szerkezet. Képzeljünk el egy szekrény nagyságú fenyőből és finom nemes fákból készült rezonátor dobozt.

Erre a zongorához vagy citerához hasonlóan kifeszítettek rajta a kromatikus hangsornak megfelelően felhangolva kétszer 12 db húrt, vastagokat és vékonyabbakat. A húrokat egy gerjesztő tekercs készteti rezonálásra, a tekercseket pedig egy erősítő hajtja meg, melybe egy laptopról játszottak le zenét. A bejátszott zene hatására a szerkezet húrjai elkezdenek rezonálni és valami távolból zengő aurában kezd megszólalni a zene. A hangzás rendkívül kellemes. Olyasmi, mintha egy nagy katedrális túlsó végén szólna a muzsika. Működését tekintve valójában olyan, mint egy mechanikus zengető.

Mikor megkérdeztem mire használja ezt a szerkentyűt furcsa választ kaptam. Azt mondta, hogy a szintetikus elektronikus zenét lehet vele organikussá tenni, hiszen a digitális hang újra fog születni a magnetikus tekercseken és a húrok mechanikus rezgésén át a fadoboz rezonanciájában. Mindez igaz is, de elviekben nem ugyanezt teszi egy hangfal is? Igaz, ott a húrok ki vannak spórolva, de van helyette membrán....

Mivel látta, hogy nem győzött meg, előhozta a második "joker" választ: zeneterápiára használná.... Nos, ezen már majdnem nevettem, de ennek ellenére is igazán csodás tisztelettel álltam a szerkezet és a feltalálója előtt. Sajnos ismerem a new age gyógyító központokban használt szintetikus melankolikus ambient zenepótlékokat. Végül én magam kezdtem kitalálni mire lehetne használni, mert valójában arra, amire ő használná, ezért valószínűleg senki nem veszi meg. Azt a hanghatást, amit elér a két egyébként sztereóban alkalmazott zengő szekrénnyel, azt meg lehet valósítani bármelyik Quantec zengetővel, ami a frekvencia spektrumban egyenletesen elhelyezett rezonátorokat modellező digitális algoritmussal valósítja meg a teremben is hallható zengést. A direkt hang kikapcsolásával, ugyanaz hallható, amit ebből a zengő szekrényből is lehet hallani. Persze a húrok rezgése a fával együtt az valóban valami más, de nagyon kellemes hatású. Én ezt a szerkezetet zengetésre használnám, mert arra csodálatosan alkalmas egy szobában vagy egy kisebb teremben. No de 39.000,- Euróért, egy grand piano áráért, amin még zongorázni is lehet?

A Syntharp igazán elbűvölt, és mivel szerettem volna az alkotójának motivációját is megérteni, ezért másnap visszamentem és újra beszélgetni kezdtem vele. Nagyon meglepődött, amikor felhoztam neki a rugós és lemezes zengetők működését. Láthatóan zavarba jött, mert sohasem halott róluk. Az ő meglepődésénél már csak az enyém volt nagyobb. Akárhogyan is született ez a furcsa szerkezet, ha egy gazdag figura lennék, én biztosan vennék egy sztereó készletet magamnak a szobámba.

Nos így is, a spanyolviasz újra feltalálásával is keletkezhetnek új hangszerek.

A vásárról hazafelé utazván szomorúan kellett megállapítanom, hogy Németország már nem ugyanaz, mint ami 15 éve volt. Szétszórt szemetet látni mindenütt, grafiti, kolduló, kukázó hajléktalanok, agresszív részeg fiatalok, a vonatok késnek.... A vonaton hazafelé, de még német földön civil ruhás rendőr igazoltatott magyarul beszélő utasokat, telefonon egyeztetve a központtal minden adatukat. Senki mást, csak őket és csak azért mert magyarok, és éppen az európai elnökségünk ideje alatt. Vagy talán éppen ezért, 2011-ben Európában....

2011-04-14 18:40:00